Németh G. Béla: A kimondás törvénye (A kései József Attila világképe és poétikája)

(részlet)

(...)

Az egzisztencia: szintézis - vallotta költőnk. Az egzisztencia szintézisének pedig legvalódibb megjelenítő realizálása a műalkotás. Ezek a felütő, kijelentéses beszédfajtában realizálódó, sorsminőséggé sűrűsödött, egzisztenciális szintézissé lett tragikus summázatok adják ama magjait, ama nucleusait e verseknek, amelyek aztán a vers egészében magatartásfajtává, magatartáskényszerré bontakoznak ki. A láncszerű kapcsolással fejlődő versszerkezettel szemben költőnk mint eszményt a versmag, a nucleus köré gerezdszerűen növő szerkezetet állította. S valóban, ezek az intuíciós versmagok (többnyire felütések) mintegy gömbszerű belső tágulással nőnek verstestté, versegésszé. Mintegy a versmagokból lövellő rádiuszok asszociációs előre- s visszacsapó mozgásvonalán feszülnek s telítődnek teljessé. Az intuíció heurisztikus eleme így valóban végtelen számúra osztódva foglaltatik a versegész minden részében. A „Már régesrég rájöttem én”, a „Le vagyok győzve, / győzelem ha van/”, az „Ime, hát megleltem hazámat” megvilágosodás magjához a versegész minden állítása kérdés és felelet viszonylatában közvetlenül is kapcsolódik: „Mire jöttem rá régesrég én?”, „Miként s miért vagyok legyőzve én?”, „Hol s hogyan leltem meg hazámat én?”

A kimondás, a kijelentés, az Aussage apriorisztikus hitele az intuíciós mag radioláris tágulású asszociációs soraira is rávetül; annál is inkább, mert a rádiusz vonalán elhelyezkedő asszociációs sorok maguk is kijelentésszerűek, gnóma-, axióma-, szentencia-karakterűek. Ez a hitel biztosítja e versek ama föltűnő eljárásának, sajátságának esztétikai érvényét, hogy gazdag metaforikájukban közvetlen, elvonatkoztatás nélküli biografikus, közvetlen, elvonatkoztatás nélküli miliőrajzos szcenikával alig élnek, s szcenikájuk többnyire szimbollogikai jellegűvé lett, utalásokra szűkült, tömörült; rendesen létvonatkozású utalásokra, létszimbolikájú történeti, természeti, gondolati őselemekre.

Gonosz gondos gazdáim nincsenek,
nem les a parancsomra féreg.
Mint a halak s az istenek,
tengerben és egekben élek.

* * *

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

* * *

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Szorosan belesímul ebbe a kijelentéses beszédfajtába, s emeli apriorisztikus megnyilatkozási hitelét, pregnánsra mintázza ki ítéleti s egyben konkrét sorsösszegző jellegét e versek ritmuskezelése, soralkotása, strófaépítése éppen úgy, mint minden egyéb versstilisztikai, versretorikai, verspoétikai eljárása is. (A dolgot persze fordítva is mondhatnánk. Sőt, fordítva kellene mondanunk: e beszéd-, e megnyilatkozás-, e közlésfajtából s mögötte: e magatartásfajtából érthetően, szükségszerűen következnek e költemények versstilisztikai, versretorikai, verspoétikai eljárásai.)

A biológiai ritmus, a beszédritmus s a mértékritmus oly páratlan egybevágása jön létre e súlyos filozofikus lírával telt versekben, amilyet csak kijelentésre érett, kijelentésre kényszerítő ítélet, „meggondolt gondolat” szóláskényszere teremthet meg:

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Az előkészítő első sor várakozó, emelkedő végére ez idézett strófában a második sor kiegészítő, magyarázó, ereszkedő félzárása üt; hogy a harmadik sor - pillanat szünet után - ismét emelkedő, de immár alacsonyabbra emelkedő határozós szerkezetére a negyedik sor végére a periódus hangmagassága a legalacsonyabb szintjéig, hangvalőrje legtompább színéig, hangegysége legtördeltebb menetéig essék:

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Sor- és mondathatár többnyire azonos e versekben. Szorosan függő mondatrészátvitelt, szintagmaátvitelt ritkán tapasztalunk. S ha mégis előfordul - nem kihívóan ugyan, de érzékelhetően -, akkor rendesen kiemelő szerepe van:

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
(Mi emeltük ki)

A szószerkezet határa s a sorközi cezúra is egybeesik rendszerint, de majd mindig annyi közbeszőtt lazításával e határoknak, hogy a gépies egyhangúság kísértése, a személytelen szentenciázás veszélye elenyészik.

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.

S tán még fontosabb az a tény, hogy a lélegzés növő, majd fogyó kifutása, a mondásszándék emelkedő majd eső kifáradása, a beszédméret terülő kinyílása, majd záruló kiérése s az értelem egésszé, egységgé kerekedése fedik egymást. Különösen kedveli az ősi, főleg kétsoros, még inkább a négysoros vagy a kétszer négysoros mondás- és jelentésegységeket.

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.

* * *

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

* * *

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

E sokszoros, egymást moduláló egybevágások következtében a hanghordozás, a beszédlejtés, a mondathangzat egészen különleges természetessége és teljessége, tisztasága és telítettsége áll elő. Amit fokoz rímelhelyezéseinek és rímfajtáinak magától értetődő, nem hangsúlyos, diszkrét egyszerűsége. Többnyire páros-, kereszt- vagy félrímet használ; mégpedig rendesen a tiszta rímhez közelítő széphangzatú, de nem feltűnő, főleg pedig nem keresett asszonáncot. Szonoritását dúsítja az időmérték s a hangsúly finoman érzékelhető, de mutatottá szinte sohasem tett gyakori egybejátszatása.

Ijessz meg engem, istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.

Ezekben a kijelentés jegyében született versekben a felkiáltó, a kérdő mondat éppenúgy ritka, mint a mondatok várt periódusrendjét különlegesen bontó vagy szokatlanul szövő eljárás is. (Jellemző, hogy az első fogalmazvány további korrekciós variációiban a felkiáltójelet, s többnyire a kérdőt is pontra vagy vesszőre változtatja.)

Nem utolsósorban épp ez a tiszta kijelentéshez való ragaszkodás szerzi meg képzettársításainak hitelét. Nem az a jellemző ezekre, nem elsősorban az, hogy bennük nagy távú íveket meglepő biztonsággal ránt egybe a költő; mégcsak nem is az, hogy társításainak keretéül, hátteréül végtelenül tömör szcenikát, utalásrendszert használ, hanem az, hogy a személyest és az egyetemest, a konkrétat és az elvontat, az érzelmit és az értelmit magától értetődő természetességgel forrasztja egyetlen szóképbe, metaforába, periódusba össze.

Folyton hangoztatta a versegész s a versrész egységének dialektikáját, azaz hogy csak a versegésznek van teljes jelentése, de ugyanezt a jelentést hordozza és sugározza ki más-más oldaláról minden részegység is. S csakugyan, mondatainak egymásra sorjázása adja ki teljes jelentését, de szakaszai, periódusai, mondatai többnyire maguk is viselik az enigmatikus, a szentenciózus, az axiomatikus kijelentés és ítélet bélyegét.

(1980)