József Attila életének utolsó három évét (1935-37) két egymással ellentétes irányú folyamat jellemzi: élete egyre nehezebbé, sorsa egyre kilátástalanabbá válik, költészete viszont egyre nagyobb mélységeket hódít meg. Ebben a pályaszakaszban hatalmasodott el az 1932 óta tüneteiben is látható betegsége, melyet skizofréniaként, tudathasadásként diagnosztizáltak kezelőorvosai. „Éleseszűnek tudtam magamat (...) képzelőtehetséggel megáldottnak... de a valóságos életben tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között” - jellemezte betegségét egyik prózai töredékében. A pszichoanalízis tovább fokozta a benne amúgy is igen fejlett analizáló hajlamot; a freudi gondolatok erőteljesen befolyásolják gondolkodásmódját, költészetét.

A bűn és a büntetés kérdése költészetének egyik legfontosabb motívuma lesz. Tárgytalan bűntudat, a bűn nélküli bűnösség gondolata kínozza: „mért nincs bűnöm, ha van” (A bűn, 1935). Valami nagy bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire társtalanná, sikertelenné, boldogtalanná és kiszolgáltatottá vált. Úgy érzi, maga is felelős abban, hogy személyiségét nem tudta adottságainak megfelelően kibontakoztatni, hogy elmulasztotta létezésének lehetőségeit megvalósítani. Ez a kérdéskör az európai irodalomban Dosztojevszkijtől Kafkáig számos írót foglalkoztatott, minthogy az erkölcsi világrend bizonytalanná válásával a bűn és büntetés fogalmai is elvesztették egyértelműségüket.

József Attila kései lírájában gyakran kap hangot a gyermekként létezés állapota is. Utolsó kötetének, a Nagyon fájnak (1936) versei félelmetesen pontos kórképet nyújtanak állapotáról. A versírás menedék a költő számára, megtartó elemi életfeltétel, védekezés a betegség uralomra jutása ellen. Az utolsó években viszonylag sok verset ír, az előző évek 10-14-es versátlaga 1936-ban 30-ra, 1937-ben 40-re szökik fel. Ehhez képest alig ír rossz verset és sok a remekmű. Még az olyan alkalmi versei is népszerűek, mint az Altató (1935) vagy a Születésnapomra (1937). Kései költészete egyenrangú az 1932-34-es évek termésével vagy még fölül is múlja azt. E korszakának három nagy tárgyköre: tragikus önsorsa, a közélet és a szerelem; a három témakör egyben háromféle magatartást, háromféle önmentési kísérletet is jelent.

Szerelmi lírájához hasonlóan a menedék-keresés lehetőségét vetik fel istenes versei is. Kései verseinek harmadik csoportját azok alkotják, melyekben tragikus egyéni sorsával néz szembe: ezek az ún. számvetés-versei.

József Attila kései lírájának egyik alapvető sajátossága a tömörítés, a szűkszavú, végérvényességet sugalló fogalmazásmód, amely egyetlen villanással vetíti elénk a teljes egzisztenciális helyzetet. Magától értetődő természetességgel követik egymást a létre vonatkozó axióma-, illetve szentenciaszerű kijelentések - többnyire a köztük levő összefüggések grammatikai jelzése nélkül -, és a kinyilatkoztatás erejével hatnak. A költemények magját egy-egy, tragikus felismerésekből elvont, egzisztenciális szintézissé sűrűsödött összefoglaló megállapítás adja, és ez a versmag nő versegésszé.

Gyakori a második személyű, önmegszólításos magatartás. Elsőként Németh G. Béla hívta fel rá a figyelmet, hogy ennek megkülönböztetett jelentése van: a költő számára kétségessé, illuzórikussá váltak korábbi szerepei. Válságos helyzetét vizsgálva, mintegy kívülről és felülről szemléli személyiségét, felismeri eddigi magatartásának tarthatatlanságát, és új magatartás kialakítására szólítja fel magát. Az önmegszólító verstípusnak egyik legszebb példája a Tudod, hogy nincs bocsánat című költemény (1937). A kései József Attila hangja a kései Kosztolányi Dezső hangjával rokon.


Megtérése Kosztolányihoz
1935-ben olyan kritikát írt az idősebb pályatárs összegyűjtött verseinek kötetéről, amely mérföldkő a Kosztolányiról szóló irodalomban is, József Attila értekező munkásságában is. Figyelemre méltó, hogy bár nemcsak érzékenyen, hanem megértően is közelít Kosztolányi „álomszerű”-nek látott költői világához, nem hallgatja el sem a kettejük világképe közti különbséget, sem az ebből fakadó kritikai észrevételeit.

Kosztolányi - mondja József Attila - „... az ő külön álomvilágához való jogát védte ma, a másfajta, szociális természetű álmodozások idejében. De az [utóbbi] elmélet éppen a Kosztolányi-versek álomszerűségét is jobban megérteti.” Kosztolányi azt vallja, hogy a „költő föladata szemlélődni az élet és halál kérdésein”, pedig hát a költő feladata a versírás. Kosztolányi a szépség, az ízlés emberének mondja magát, megfeledkezve az esztétikum gazdasági és erkölcsi gyökereiről. Nézőpontja a gyermeké, „ki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát, ki, felnövekedvén, kénytelenségből beléhelyezkedik ugyan a világ rendjébe, szíve mélyén azonban megtagadja. Az ilyen emberből adandó alkalommal kibúvik a nihilista, az ízlés megszállottja, ki az ízlés nevében tagadja meg az ízlés forrását”, a társadalmi embert.

„Kosztolányi egész költészete egy kicsit ének a semmiről. (...) ... gazdag művészete... mégis társadalomalakító erővé válik. E korban, a szociális törekvések mögött meglapul a társadalmi üresség érzése is. Azok azonban, kik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe, ha el is dobják »ezt a nagy világot, mint a dióhéjt«, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is, amelyhez - hiszen alkot - Kosztolányi is ragaszkodik. A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható. Talán Kosztolányit is elvezérli latin világosságú értelme a társadalmi elvben fölfogott igazságig, mely a gyermeklelkű költőt férfivá avatja...”

Kései pályaszakaszában József Attila mintha a fordított utat járná be, mint amit Kosztolányinak javasolt: a „szociális természetű álmodozások”-tól hátrál vissza a gyermeki nézőponthoz - a nihilizmust is súrolva -, ahonnan ha nem is utasítja el a felnőttséget, de teljesíthetetlen feladatként éli meg. Alig másfél évvel bírálata után, Kosztolányi halálát gyászoló versében (Kosztolányi, 1936) - nemcsak az alkalomnak szól, amikor - az élet és halál kérdésein tépelődik: „... nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk. / Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva, / ahogy letört a halál tégedet. / Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába, / mint tudja, ki halottat költöget.”