Ignotus Pál: Csipkerózsa

(részletek)

(...)

József Attila mindig ellenzéki volt a szó legszorosabb értelmében; mindig baloldali volt, még az Előörs-kiruccanást is beleértve, s mindig szocialista, tágabb értelemben. Ezen a kereten belül azonban többször változott, és egy hosszabb átmeneti korszakában, mely az Előörs-hónapokat is magába foglalta, sokat ingadozott és cikázott a véleménye. Kezdte volt mint a bolsevizmussal rokonszenvező forradalmi szocialista, szigorúbb pártpolitikai kötelékek és, tudtommal, pártpolitikai viaskodások nélkül. Azután csuszamlott jobbra-balra-szélsőbalra, bölcseleti és zsurnalisztikai lejtőkön, világszövetkezeti álomképből anarchoszindikalizmusba, intuicionizmusból fenomenológiába, végletes kollektivizmusból végletes individualizmusba és a kettőnek különféle elegyes változataiba.

(...)

Nem tagadom, hogy annak idején, az Előörs-hónapokban a politikai csalódás József Attila költészetétől is elhidegített. Némi okot erre időnként ő mint költő is adott - nekem is, másnak is, aki bármely okból elhidegülőben volt tőle. Nagy költő volt, de egyenetlen. Alig volt esztendeje, hogy ne mondhatta volna rá az ember egyik vagy másik verse alkalmából, amit ilyenkor általában mondani szokás: „hanyatlik”. Abban maradtam magammal, hogy amióta érzésben eltávolodtunk egymástól, költőnek is megfeneklett. Gyakori önáltatása ez az egyik íróembernek, ha a másik íróemberrel összeveszett. De önáltatónak én, szerencsére, nagyon tehetségtelen vagyok. Akarva sem tudok olvasónak vak lenni. Valahányszor kimondtam Attiláról az elmarasztaló szentenciát, megjelent egy újabb költeménye vagy legalább néhány olyan sora egy-egy újabb költeményben, amelynek olvastára be kellett látnom, hogy esze ágában sincs hanyatlania. Valósággal lesújtott a gyönyörűségem.

De meg is vigasztalt. Majdnem fölmelegített. Emlékszem, amikor egyszer éppen egy „hanyatló” időszakában az Óda című költeménye került kezembe; akkor jelent meg a Nyugatban. Amint ránéztem, meg voltam győződve, hogy csak elhibázott írás lehet. Hosszú volt, és metafizikai terminusok vibráltak benne - biztosan ugyanolyan zavaros világnézeti vallomás, mint némely cikke, gondoltam; csak, hogy még kínosabb legyen, versben elbeszélve. Aztán elolvastam. Tündéri volt. Forró sodrú és kápráztató, és nemcsak látomásnak remek, nemcsak szerelmi vallomásnak lenyűgöző, hanem emberi megnyilatkozásnak is együttérzést parancsolóan szép. Virgonc puli-e az én Attilám, vagy csahos dakszli - nem mindegy? Élőlény, hajszolt és megalázott és szeretetre vágyó élőlény, kivert kuvasz, ha már az ebészeti párhuzamnál maradunk, tehát emberebb az embernél. Az Óda utolsó soraihoz érve, az oldódó hangulatú sorokhoz, ahol elzsibbasztja tagjait az éberálom, hogy

talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!...

de ráismertem szerencsétlen barátomra! Elborult nézésére, meleget és közelséget szomjazó szikkadtságára! Szerettem volna abban a pillanatban átkarolni keskeny vállát, megropogtatni sovány lapockáit. Elhatároztam, hogy megírom neki, mennyire tetszett a verse. Napról napra halogattam az írást. Aztán beleszaladtam az utcán, nyelvem hegyén volt a gratuláció, de ő azonnal rázendített valami fárasztó elméletre, a maga legagresszívebb modorában. „Szervusz, rohannom kell” - feleltem. A vers szóba sem került.

(...)

- Ülj le! - parancsolt rám legfelnőttködőbb basszusában, amikor egyszer megpillantott a Japán kávéházban. Hiába szabadkoztam, hogy „fáradt vagyok”, hogy csak „benéztem”, hogy „majd máskor”. 1934-ben vagy 35-ben lehetett, java Gömbös-féle reform-handabanda idején, egy locspocsos, hódarás, sötétszürke téli délután, amint hazafelé menet, készülődve a munkára, amelyet egyik napról a másikra toltam, a kávéház előtt hirtelen kedvem támadt valami rövid és közömbös beszélgetésre, hogy időt nyerjek a nyomasztó nappali kábulat eloszlatására. Abban a hangulatban voltam, amikor az ember a sokaságba húzódik, és ismerős arcokat kémlel, de lehetőleg úgy tesz, mintha másutt volna sürgős dolga, ha történetesen meglát egyet; amikor fel akarja függeszteni az egyedüllétet, de akarva sem tudná megmondani, kinek a társaságában. Csak azt az egyet mondhattam volna, ha megkérdeznek, hogy József Attila társaságában nem. Ő mindenre inkább volt való, mint arra, hogy saját létét elfeledtesse. „Én József Attila itt vagyok” - ez jól hatott versben, de túlméretezve jelent meg a kávéházban, amikor az emberi életkedvből még a halálvágyra sem telt. De ott volt, nem tehettem róla. S olyan fáradt voltam, hogy még ellenkezni sem volt erőm, amikor asztalához ültetett.

- Vesd le a kabátod! - dörgött második számú parancsa. Olyan meleg téli nap volt, hogy kinn is csak naptári illemből viselt az ember télikabátot. Majd megsültem benne a kávéházban. De nem akartam levetni, hadd higgyem, hogy nem maradok sokáig. Hanem megadtam magam ebben is. Jó, hát iszom egy feketét.

- Beszélni akarok veled - szólt harmadik napiparancsa, és most már nemcsak erőm, de kedvem sem volt tiltakozni. A kabát le volt vetve, a kocka el volt vetve, leszámoltam vele, hogy rámegy a délutánom, életem nagy művének megírásához csak másnap fogok hozzálátni.

Életem nagy művéből semmi sem lett, hacsak nem az volt életem nagy műve, hogy József Attilával aznap délután - irónia nélkül használom a szót - összeesküdtem. Kivert kutyák voltunk mind a ketten, szegények, elszigeteltek, elvadultak, eszméink miatt megbélyegzettek és erkölcsi halálraítéltek; ő ráadásul nyomorgott, én pedig zsidó voltam. (Felekezet szerint nem - mint erről már beszámoltam -, de a fajvédő kordivat szempontjából ez nem számított.) Ha egy parányi önfenntartási ösztön dolgozik bennünk, akkor szövetkezésünk pillanatában az lett volna legfőbb gondunk, hogy magunkon és egymáson hogyan segítsünk. Szégyenünkre mondom, hogy ez alig fordult meg a fejünkben; őt mentheti emiatt elmebaja, mely világos pillanataiban az erkölcsi bátorság betegesen túlméretezett formáit öltötte, de a magam számára csak azt a mentséget tudom, hogy - mint a följegyzések elején már kifejtettem - végletesen utáltam a fehér uralmi rendszert, annak is legkivált gömbösi ezredév-alapító változatát, s törődni is alig voltam képes egyéni sérelmeimmel másképpen, mint az uralkodó közszellem szerves megnyilvánulásaival. „Ceterum censeo”: Gömbös és Co. takarodjanak a fenébe, a többit majd meglátjuk - lelkemben ez volt a válaszom még arra is, ha a laptulajdonos vonakodott kifizetni a költségszámlámat, vagy ha a villanyoson valami bugris rám ripakodott.

(...)

Aki Feszty-körképet kíván a közelmúltról, regéket a „magyar ellenállás” daliás éveiről, az ne fáradjon jegyzeteim olvasásával. Annak írok, akit az igazság érdekel. Aki nem tudja, hogy a triviális pillanat híven megrögzítve miért érdekes, az nem tudja azt sem, hogy a költészet miért szép, és a költő mitől nagy. Én azt tanultam József Attilától, hogy

... a költő sose lódít:
az igazat írd, ne csak a valódit

- igen, ezt az útmutatást tanultam tőle, ezt, amelyet eléggé konfidens volt egy általa alázatos áhítattal tisztelt nagy íróművészhez, Thomas Mannhoz intézni, s amelyen Thomas Mann nem sértődött meg, csak a Magy. Kir. Államrendőrség sértődött meg rajta, menten betiltva a költemény előadását is. Igen, igen, az igazat írd, a teljes igazat és csakis az igazat, mindig az igazat, mindenről és mindenkiről az igazat: ez az egyedüli, amivel az író ember méltóan róhatja le kegyeletét és ragaszkodását Őiránta. Nem vitatom most, hogy korunknak s korunk tömegeinek szüksége van-e egy vörös mázas Gyóni Gézára, s szüksége van-e valamely modern Petőfi olajnyomatos képmására, aki a „Hazám!” helyett az „Osztályom!” sóhajt írja hulló vérével a porba. De keressenek erre mást. József Attila nem volt Petőfi, mert az egyik lángelme nem olyan, mint a másik lángelme; és József Attila nem volt Gyóni Géza sem, mert az egyik lángelme nem olyan, mint a másik középszerűség. A hősi olajnyomat igen hasznos és üdvös lehet, a maga helyén kedves és megható lehet, de József Attila, ha csak egyetlenegy szónyi értelme épen marad élete mondanivalójának, kiválóan alkalmatlan lesz az olajnyomatos hős szerepére, majdnem olyan alkalmatlan, mint arra, hogy leventeköltővé mázoltassék, amin csak tegnap fáradozott a sírhalmán írói rangra hágott rokonság, vagy hogy vörösre mázoltassék, mint ma vélik ildomosnak. Hiábavaló leventére mázolni azt, ki minden volt, csak levente nem; és hiábavaló vörösre mázolni azt, aki máz nélkül volt vörös. József Attila nem azért lett vörös, mert a vörös szín jobban tetszett neki, mint a fehér vagy a zöld, vagy a piros-fehér-zöld, hanem mert az igazat kutatta, a teljes igazat és csakis az igazat, mindig az igazat, mindenről és mindenkiről az igazat, s mert olthatatlan igazságkutató szomja a forradalmi szocializmus útjára, s valóban: pályája egy jelentős és termékeny, bár nem befejező szakaszán a kommunista mozgalom szolgálatába kényszerítette. Baloldali költő volt, mindvégig híve a népfrontnak, a kommunistákkal való összefogásnak. Marxista költő volt, eleven cáfolata annak a babonának, hogy igazi költő nem lehet „-ista”; a proletárok költője volt, testestől-lelkestől. Ezt nem látni benne vakság volna; egyedül ezt látni benne színvakság. A politikát kilúgozni belőle halottgyalázás volna, de alakját egy politikai riadó illusztrációjává sekélyesíteni szintén nem a legkegyeletesebb eljárás - még akkor sem, ha a sekélyesítést a rajongó hódolat kifejezéseinek kíséretében végzik el. Olyannak lássuk alakját, amilyen volt. Kibírja. Sőt: megköveteli.

(1947-1948)