(részletek)
 

Másnap, a Magyar Színház bejáratánál, Fejtőéktől tudtam meg, hogy betiltották Attila versének előadását. Jöttek Hatvanyék, az ő páholyukban ültem Mann feleségével együtt. Előbb fölmentünk a titkár szobájába. Ott súgtak-búgtak egy sarokban mindnyájan. Attila halálsápadtan odament az íróasztalhoz, a karosszékbe vágta magát, fölemelte a telefonkagylót, és beleszólt: - Kérem a belügyminisztériumot! - Későn este! - Ekkor gondoltam először komolyan, hogy bolond. Letette a kagylót. Az ajtóban álltam, szembe vele, dühösen meredt rám. Farkasszemet néztünk. A szeme izzott a gyűlölettől, és izgalomtól, a kialudatlanságtól és ki tudja, mi mindentől még. Éreztem, hogy még rám is haragszik, az előző napi dolgok miatt, és talán méltán. Nagyon készülhetett a szavalásra a nagy színpadon, a közvetlen kontaktusra a közönséggel, a sikerre. Egész éjjel dolgozott a kávéházban. Ott akadt egy fiú, aki mindjárt le is fordította - igen jól - németre, és a fordítást átadták Thomas Mann-nak, aki meghökkent, szomorú arccal olvasta a fal mellé húzódva éppen. Nagyon tetszett neki. De nem kerülte el figyelmét a telefonjelenet sem. Ismertem őt, Hatvanban töltöttünk együtt egy napot két évvel ezelőtt. Odalépett hozzám, és halkan, gyorsan Attila felé mutatva mondta:

- Er gehört zu Ihnen (Magához tartozik) - gyors gesztus, kis mosoly - Sie müssen auf ihn achtgeben, aber heiraten dürfen Sie ihn nicht! (Vigyázni kell rá, de nem szabad hozzámennie!) Ich glaube, er ist manisch-depressiv, oder noch ärger. (Azt hiszem, mániás vagy még rosszabb.) Hatvan meint, er ist nur meschuge - mosolygott - aber ich fürchte, es ist eine ganz ernste Sache. (De én attól tartok, hogy egészen komoly dolog.) Er muss in ärztliche Behandlung... (Orvosi kezelésre van szüksége) - mondta nagyon komolyan. - Er ist in Psychoanalyse - mondtam. (Pszichoanalízisben van.) - Rám nézett: - Glauben sie daran? (Hisz ebben?) - Ja (Igen) - mondtam határozottan. - Sie sind auch in Analyse? - kérdezte rögtön. (Maga is analízisban van?) - Bólintottam, és kérdőn kutatva néztem rá. - Széjjeltárta karját, mint egy rezignált, szkeptikus tudós, és mindjárt újra le is ejtette: - Vielleicht, vielleicht kann das noch helfen ... ich glaube kaum!... (Talán, talán ez még használhat, alig hiszem!) Das Gedicht ist dabei wunderschön... - mondta, és ráütött a kezében tartott papírlapra, bele is nézett, nála volt a fordítás mellett az eredeti is. (A vers amellett gyönyörű szép...)

Kezdődött az előadás. Lementünk a páholyba. Simán ment minden. Utána Mannék Hatvanyékkal hazamentek. Mi kávéházba mentünk Fejtő Rózsival és a fiúkkal. Attila le volt törve, de megnyugodott kissé. A Szép Szó következő számában megjelenhetett a vers, más cenzortól függött, mint az előadás engedélye. Ez mindnyájunkat lecsillapított némileg.

Másnap szomorúan jött el hozzám. Valamit mondott, hogy elintézte magával ezt a dolgot. Leült, és szomorúan üldögélt egy darabig. - Megint egyszer kifosztottak abból a kevésből, amim lehetne - mondta. - Tudom, hogy ha nem leszek, sokan fognak velem foglalkozni. Különösen te sokat fogsz velem foglalkozni, emlékszem, hogy Adyval is hogy foglalkoztál. Németh Bandi is, sokan. De mégis, szörnyű ezt magammal elintézni, hogy életemben nem kerülhetek fel. Hogy semmit, semmit sem érhetek el! - Csöndesen üldögélt, és aztán ezt mondta: - Gondolkoztam, hogy mi lesz belőled. Most csinálod ezt az analízist, láttam, hogy Thomas Mann-nal hogy beszéltél. Rájöttem, hogy biztosan írni fogsz. Gondolkoztam, hogy mit adhatnék neked, és elhatároztam, hogy megtanítlak verset írni. Neked pontosan ugyanaz fontos, mint nekem, csak még nem tartasz ott. Most csinálod az analízist, és el fogsz oda jutni. Akkor majd eszedbe jut, amit most mondok neked. Sok szamárnak mondtam már azt, amit most neked fogok, de azok nem értették meg, oly buták, hogy nem tudtak belőle tanulni - mondta keserűen -, de te tanulsz majd valamit. (Észrevette előző este, hogy el akarom lesni titkát?!) Mozdulatlanul figyeltem, de most hirtelen kitörtem: - De a versírástól én félek! - Rám nézett. - Rettenetes, milyen neurotikus vagy! - Kicsit nevetett: - Mint a szerelemtől! Mindentől, ami igazán kell! - Mélyértelműen bólintott. - Miért? Mitől félsz? - Elgondolkoztam: - A megrázkódtatástól - mondtam végül.

(...)

Még egyszer eljött, és meghatóan őszinte közlékenységgel, de dacosan és kihívóan is magyarázta, hogy Istenre megint szüksége van verseiben, hiába „épült le” az analízisben. Fölolvasta a Nem emel föl néhány sorát, még nem volt készen. Annyira ijesztően hatott rám, hogy észrevette és megharagudott. Óriási teljesítménynek érezte, különösen azt, amit tudatosított benne, úgy érezte, hogy nagyon mélyre ment le. Igy is volt. Fogadj fiadnak, istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva. Fogj össze, formáló alak, s amire kényszerítnek engem, hogy valljalak, tagadjalak, segíts meg mindkét szükségemben.

Az ellentmondás a Fogj össze, formáló alak és a segíts meg mindkét szükségemben között, ennek (az ellentmondásnak, ambivalenciának) öntudatlansága a túlságos tudatosság mellett más tekintetben, ijesztő volt számomra. Megdöbbentett, hogy értelmével belátja, hogy két ellentétes szükséglet dolgozik benne egyforma erővel, és ezt egyszerűen elfogadja, nem kíván rajta változtatni. A kívánság: kapaszkodni a nem létező hatalomba és az is, hogy kifejezze annak nemlétéről való meggyőződöttségét. A nem létező hatalom szerepe létező hiányok pótlása volna, „vallása” és „tagadása” azonban sok mindenre vonatkozhat, amit nevével csak eltakar, befed. Fogj össze, könyörög hozzá először, azután pedig azért, hogy az ellentétes, széthúzó tendenciák megmaradhassanak. Olyan előrehaladott lehetett már a hasadás, a széthúzás benne, hogy ő maga képtelennek érezte magát az összefogásra, a koncentrálódásra, kívülről várta, kérte először, majd már ezt is soknak, talán túl megerőltetőnek érezhette ösztönforrásainak szétzilált erőivel szemben, és már csak a kettősség megmaradásáért könyörgött legalább!

Az Eszmélet első szakaszában a falevelek tavasszal kívülről szállnak rá a fákra. Aki nem érzi belül a kifelé törekvő megújhodás hajtóerőit, az képzelheti ezt így el. Már akkor, jó néhány évvel előbb is érzett tehát ilyesmit. Most azonban, a Nem emel föl-ben a pusztító erőket annyival erősebbnek érezhette már magában a megújhodásra, gyógyulásra való törekvéseknél, hogy a maga egységének összefogását csak úgy vélte teljesnek, ha a „valló” és „tagadó” elemeket egyenlő mértékben meghagyják benne. Milyen ellentéteket foglalnak magukba ezek a sorok? A „vallás” a hitet jelentheti, hogy jöhet kívülről segítség, ugyanakkor azonban, ha a „tagadás”-t lázadásnak fogjuk fel a külvilági hatalmakkal szemben, a „vallás” megadást jelentene ugyanebben az irányban. Tehát a vallásos érzés áttörése, a kapaszkodás egy kívüle álló hatalomba, ebben az értelemben egészséges tendenciával kérne lehetőséget mégis, a tagadásra is, az önálló értelemnek legalábbis egyenlő jogára a külső-belső „természet”: a külső adottságok és az ösztönök hatalmával, erejével szemben. De csak a „vallás”-sal egyenlő jogot kér erre. Tehát ha hisz a kívülről jövő segítségben, ami esetleg az orvos, esetleg barátok útján érhetne el hozzá, fenn akarja tartani a „tagadás”, a kétely erejét is velük szemben, ami a segítséget nehezíti, végül lehetetlenné teszi, mert elfordítja a segítő kéztől, gátat vet bizalmának. Ott, ahol a tagadás volna az egészséges tendencia, meg akarja tartani a „vallás” ellentétes, a „tagadás”-t gyöngítő törekvését, ott pedig, ahol bizalomra volna szükség, hogy a kéz, amelybe kapaszkodik, segíthessen, ott a kétely, a hitetlenség, bizalmatlanság, „tagadás” pusztító hatású tendenciáját engedi át. Aki nem érzi ijesztőnek ezt a kettősséget magában, aki nem akar küzdeni ellene, illetve nem érez erőt hozzá, az adja meg magát így sorsának, halvány kis reménysugárral, hogy tőle, belső törekvéseitől függetlenül is jöhet talán segítség: Tudod, szívem mily kisgyerek - ne viszonozd a tagadásom: ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson. És: Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám. Tehát ő maga már nem tud vizsgálni és dönteni, a pusztító tendenciák ellen állást foglalni, ha kívülről nem akadályozzák, feláldozza magát. Tragikus gyorsasággal közeledett a vonat elé leguggolni megvalósításához. Új analitikusával nem tudta a szükséges indulatáttételt létrehozni. Lelkének azokban a rejtett zugaiban, ahol a férfianalitikus az apát reprezentálhatta, bizonyára túl sok harag húzódott meg az apa iránt, aki kiskorában elhagyta. Nőanalitikusával szemben viszont még előbb megszűnt a bizalma, az analízis kereteit áttörő indulatáttételt mégis azon belül igyekezett értelmezni és feloldani. Ott „tagadott”, kétkedett, ahol az káros volt számára, és ott engedett... a lokomotív előtt. A melankólia ördöge vezette. Nem tudott szembefordulni vele, bármilyen csodálatos erejű intellektus is volt.

Szenvedett amiatt, hogy elvont dolgokat magyarul nehéz kifejezni. Úgy érezte, hogy ez akadályozza abban, hogy tisztázzon dolgokat, amelyeket tisztázni életkérdés számára. Mikor az „aromatikus” szó „ellenállása” irracionálisan elementáris erővel kirobbantotta ezt a kínlódást belőle, nem is elvont fogalomról volt szó. De hiszen a rettenetes feszültség, amit a kifejezés nehézségei jelentettek számára, sem elvont fogalmakból táplálkozott. Sebed a világ - írta az Eszmélet-ben. A konok, ellenálló világgal nem tudott „elkészülni”, a gyerekkori sérüléseket és az adott világhelyzetből származó reális problémákat nem tudta feldolgozni és legyőzni. Túl sok, túl nehéz teher alatt görnyedt. Mért is nem tudtuk életben tartani!

(1942)