Szövegváltozatok

A sorozatos változtatásokra az egyik legismertebb példa a Nyár című verse, amelynek utolsó versszaka először, A Toll 1930. február 7-i számában ez volt:

Ily gyorsan múlik el nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
egy pillanat és odavan,
amit egy nemzedék remél.

Később, „osztályharcos” periódusában átdolgozta, s a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetében (1931. március) ez a szöveg található:

Ily gyorsan betelik nyaram!
Ördögszekéren jár a szél -
csattan a menny és megvillan,
elvtársaim: a kaszaél.

1934 decemberében jelent meg a költő válogatott verseinek gyűjteményes kötete, a Medvetánc. Ebben is szerepel a Nyár, de itt már ez olvasható:

Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél -
csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél.

Az első változat alapvetően én-központú és elégikus hangoltságú: az én önmaga és nemzedéke reményeinek gyors elhamvadását panaszolja. A második változat az én-ről a közelgő történelmi viharra emeli a tekintetet; az én igenli a bekövetkező változást; s nemcsak az ő sorsa rendelődik alá a történelemnek, hanem a természet is: az égiháború csupán hasonlítója a forradalomnak. A harmadik változatban az én szövegteréből el van tüntetve minden társadalmi vonatkozás; itt egyedül a természet cselekszik, az én csupán elszenvedi, illetve elviseli a változást, s kiszolgáltatott helyzetét azzal próbálja enyhíteni, hogy széppé színezi az elkerülhetetlent (az elmúlást).

Hasonlóképpen gyökeres eltérést mutat A bűn című vers utolsó szakaszának első és második publikációja. A Nyugat 1935. szeptemberi számában így jelent meg:

Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem.
Majd én föloldozom magam.
A bűn kétségtelen.

A Nagyon fáj című kötetben (1936. december) viszont a költő módosította:

Én istent nem hiszek s ha van,
ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
ki él, segít nekem.

Az írásjelek eltérése is fontos. A folyamatos közlést erőteljesebben meg-megszakító, mondatokká tagoló pontok nyomatékosabbá, mondhatni, megfellebbezhetetlenné teszik az állításokat. Az utolsó sor kicserélése - változatlan szövegkörnyezet mellett is - más értelmet, más értéklehetőséget ad a megnyilatkozó léthelyzetének. „A bűn kétségtelen”, tehát nincs ellenszer az önelvesztés ellen, az ember feloldozhatatlan. „Ki él, segít nekem”, azaz a többi ember támogatása ellenszer lehet az önelvesztés ellen, föltéve, hogy bekövetkezik. (Inkább tűnik óhajnak, mint állításnak.) S jóllehet a megnyilatkozó mindkét esetben vállalja sorsát, az első változatban ez lemondó, míg a másodikban bizakodó gesztussal társul.