József Attila „szabálytalan” költői pályája

József Attiláról szólva olyan, ellentmondásokban bővelkedő életúttal szembesül az értekező, amely sokszorosan rendhagyónak mutatkozik, még a pályatársak (pl. Illyés Gyula vagy Szabó Lőrinc) fordulatokban ugyancsak gazdagnak mondható pályafutásához képest is. Élete is, költészete is: kísérletek sorozata. A megtapasztalás és próbatétel szinte kényszeres szomja hajtotta hol az anarchista mozgalomba, hol a népi orientációjú Bartha Miklós Társasaságba, előbb az illegalitásban tevékenykedő kommunista pártba, majd a Szocializmus című folyóirat szociáldemokrata körébe, végül az általa alapított Szép Szó urbánus táborába, ahol „felekezeten kívüli”, baloldali-liberális platformot foglalt el, s Marx és Freud összebékítésén fáradozott.

Más költőkkel szemben, akik hosszabb-rövidebb tanulóidő után megtalálva saját hangjukat, elszakadnak a követett mintáktól , József Attila - bár a kamaszosan hetyke Tiszta szívvel című verse (1925) és az expresszionista stílust a vágással eredetien társító Medáliák ciklusa (1927-28) tanúsága szerint korán rálelt saját hangjára -később sem hagyott fel a kortársait áthasonító kísérleteivel: a Nyugat (Ady, Juhász Gyula és az általa nem szívelt Babits) eredményeitől a Kassákot imitáló avantgárd szabadversen át az Erdélyi József-féle újnépies költészetig mindent kipróbált. S még kései verseiben, az életből való kikopás tragikumon túli rezignációjának e torokszorító dokumentumaiban is ott munkál - eredetiségét semmiképp sem kérdőjelezve meg - a rá legnagyobb hatást gyakorló Kosztolányi személyes emberi és költői példája.

Már Fejtő Ferenc felfigyelt arra József Attila pályáját összefoglaló tanulmányában (1938) - az első s mindmáig egyik legnagyobb hatású pályaképben -, hogy „József Attila kötetei nem felelnek meg egészen pontosan költői fejlődése szakaszainak. (...) S mégis - kivéve a Medvetáncot - már a kötetcímek is kitűnően jelzik fő szakaszait: a Nincsen apám, se anyám annak a versnek kezdősora, amely az első periódus lélek- és formakészségét szimbolikusan összegezi, a Döntsd a tőkét a marxista forradalmárság »Sturm und Drang«-korszakát, a Külvárosi éj már részleges lehiggadását, elégiásodását jelenti, a válogatott Medvetánc után a Nagyon fáj pedig »a szorongatott teremtmény sikolya«.”

Egyik mai értelmezője abból kiindulva jut hasonló eredményre, hogy József Attilának személyes élménye volt a fő esztétikai művében „világhiány”-nak nevezett állapot megélése: apátlan-anyátlan árvaként elveszítette saját, eredeti világát, az új pedig (ahová szociálisan emelkedett) számára mindvégig földolgozhatatlan maradt. Mindenekelőtt a tradícióhiány okozta bizonytalanság magyarázza gyakori váltásait és visszakanyarodásait, azt, hogy „művei nem egyenesvonalú fejlődés lineárisan egymásbakapcsolódó láncszemei, hanem - igazodva mindenkori élethelyzetéhez - az aktuális ellentmondások változó formájú és szerkezetű kiegyensúlyozásai” (Lengyel András).

Ezért József Attila pályáján a szakasz-határok elmosódottabbaknak tűnnek, mint más költői pályák esetében. Sok értelmező hajlik rá, hogy legfeljebb korai és érett korszaka különböztethető meg. A kortársak viszont megkülönböztetett jelentőséget tulajdonítottak a húszas-harmincas évek fordulóján írt „osztályharcos” verseinek (mindenekelőtt az 1931-es, már a címével is provokáló Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötet anyagának), s a korábbi és későbbi költészetét megkülönböztetve három periódusról beszéltek. S akad olyan elemző is, aki külön egységnek fogja fel József Attila utolsó verseit.