Németh G. Béla: Az önmegszólító verstípusról

(részletek)

(...)

3.

A verstípus Arany korától lett általános, s Babitséban korjellemző. Az az élmény, az a lélektani helyzet, amelyben a verstípus fogant, s amely korábban csupán szórványos és esetenkénti volt, előbb általánossá, aztán korjellemzővé lett. Ez az élmény, ez a helyzet, kimondható immár, a személyiségnek szerepválságban összegződő krízise, illetőleg a válság legyőzésének akarása, legyőzhetésének hite. De a személyiség válsága a 20. század késő polgári társadalmában nemcsak korjellemzővé lett, hanem központi mozzanattá is emelkedett. Személyiségének kibontakoztatása lehetetlenné vált: ebben összpontosult az etikus intellektuális ember helyzete e történeti szakaszban.

(...)

5.

(...)

Ez a vers szerzője legmélyebb s végső válsága idején, élete utolsó hónapjaiban keletkezett. Költője s kora élmény- és gondolatvilágának megfelelően élménye fölötte bonyolult. Értelmezésének eszközei közül ezért azt a kettőt, amely különleges szerephez jut majd, előre tanácsos kiemelni. Az ún. alapmondat az egyik, a zérómorféma a másik.

(Két elemző eszköz: az alapmondat és a szilencium)

A jeles dán nyelvész, Jespersen azt a műelemzés, különösen pedig a verselemzés számára termékeny gondolatot pendítette meg, amely szerint minden egyihletű autonóm beszéd egy mondatból nőtt ki, s teljes mondatorganizmusa rendeltségi viszonyban, függésben áll ezzel. Minél tudatosabban, „logikusabban” formált a nyelvi megnyilvánulás, annál erősebb e függés, s annál termékenyebben hasznosítható az értelmezésben. Ez esetben hát termékeny lehet: az autonóm zártság, a tudatos formáltság e versben rendkívüli: sajátja a költőnek, és sajátja, látható volt, a verstípusnak is.

A másik eszköz a szilenciumoké. A mai stilisztikában, különösen a versmondattanban nagy figyelem fordul a szilencium, az ún. zérómorféma szerepére. A jelentést hordozó hangszünetére, szó- vagy mondatközi csendére, illetőleg elhallgatáséra. Fajtái és funkciói változatosak és gazdagok. Közülük egyike a legfontosabbaknak az, amely itt is nagy szerepet játszik majd: a lényegi logikai viszonyítást, illetőleg a lényegi grammatikai rendeltséget rejtő, illetőleg kifejező funkció.

Azért oly fontos ez, különösen itt, mert a kifejezett (kötőszavas) viszonyításoknál, rendeltségeknél sokkal erőteljesebb, evidenciaszerűen sugallja a logikum jelenlétét, miközben tartalmát, minőségét viszont tisztázatlanul hagyja, kényszerítve így az olvasót, hogy figyelmét a tartalomra, minőségre összpontosítsa. Másrészt azért, mert a rendeltség többféle kiindulásához, értelmezéséhez, mondhatnánk: policentrizmusához ad lehetőséget. S így a pontosan kifejezett, a jelzett viszonyítással szemben, amely a szöveget egyetlen hálóba fogja, egyetlen hálóval tartja össze, egymást keresztező, átfonó és erősítő hálórendszerek segítségével szövi, hurkolja eltéphetetlenül egybe. Az élmény igazságának sokoldalú, minden oldalú evidenciasugalma, a versszöveg rendkívüli stabilitása - a prózaversé is - nem utolsósorban ebből fakad. Ime, ebből a versből egy példa. Az első versszak harmadik sora (Légy, ami lennél: férfi) az előzőkhöz kapcsolható következtető, de ellentétes módon is: ezért légy, ami lennél: férfi; - ennek ellenére légy, ami lennél: férfi. De el lehet indulni a harmadik sorból is, s akkor magyarázó vagy okhatározó viszony jön létre: légy, ami lennél: férfi, hiszen úgyis, mert úgyis tudod, hogy nincs bocsánat.

Ezek a jelöletlen viszonyítások természetesen megnehezítik s bonyolítják az alapmondat meghatározását, amitől elemzésük különben elválaszthatatlan, s amihez elemzésüknek el kell vezetnie. Számolni velük e verstípusnál, amelyben az intellektualitás oly nagy szerepet játszik, s e költőnél, aki szerint „a líra logika”, elsőrangú feladat.

Mi tehát itt az alapmondat? Ez: „Légy, ami lennél: férfi.”

(Egzisztencialista döntés?)

Az alapmondat képlete tehát azonos Kosztolányi Számadás-áéval: felszólító mondat, véghatározós-jelzős vegyületű alanyi mellékmondattal. S nemcsak a mondatképlet, azonos a mondat alanya s állítmánya is: „Légy, ami vagy: boldogtalan” - olvasható ott, „Légy, ami lennél: férfi” - olvashatni itt.

Azonos tehát a két költő gondolatélményi, kérdő és felelő: szembenéző pozíciója?

Nem. A Kosztolányi-versben jelentő módot találunk a mellékmondatban. A választás, a döntés, a felszólítás egzisztencialista értelmű: az ember önmaga lényegét választhatja, azt, ami már van, ami már eleve, sorsszerűen adva van. A választást, a döntést, a lehetőséget így, az erkölcsi személyiség megalkotása szempontjából, idézőjelesen kellene használni. József Attilánál viszont a létigének a feltételese áll: azzá légy, ami nem vagy, ami akkor lennél, ha külső-belső helyzeted önmegalkotásodat, személyiséged megalkotását megengedné.

(...)

(A felszólítás tartalma)

Az első és alapkérdés: mi az önfelszólítás, a didaxis tartalma, mit jelent: „légy férfi”? Indirekt módon kell haladni a felelethez: mi nem az, azaz mivel van szembeállítva ez a követelmény. Kosztolányinál ez világos: azzal a magatartással, szereppel, mely az „örök komor kisebbséggel” szemben a többségre, a „többi”-re, a „szokott”-ra, az „átlag”-ra jellemző, s melyet ez ideig a költő is magára vett: „boldog akartál lenni”.

Milyen szerepet utasít el József Attila?

A nyolcadik strófa harmadik sora következtető mondat: „Most hát a töltött fegyvert, / szorítsd üres szívedhez”. Minek következtében? Az előző három strófában a költő azokat az alapmeghatározásokat sorolja föl, melyeket élete során végigpróbált, tapasztalt, hogy általuk kibontakoztassa, megtartsa, megmentse életét, személyiségét. Mindegyik hamis szerepnek bizonyult, mindegyik olyan szerepnek, amely nem vágott egybe személyiségével, amelyben személyisége lényege sohasem nyilvánulhatott meg, sohasem juthatott érvényre, amelyben soha nem láthatta meg senki, ki ő. „Soha, soha nem mondta senki, hogy te jó vagy”. Azaz annak következtében, hogy nem talált olyan szerepet, amelyben személyisége lényegét megtarthatná, kibontakoztathatná, megnyilatkoztathatná.

Két további mozzanat megerősíti, bizonyossá teszi ezt az értelmezést.

(A felszólítás magyarázata)

Az egyik a következő. Az említett három strófa (5--6--7.) nemcsak első része, előtagja egy következő mondatnak („most hát a töltött fegyvert...”), hanem egyben második része, utótagja egy magyarázó mondatnak; nemcsak premisszája egy konklúziónak („a töltött fegyvert szorítsd üres szívedhez”), hanem argumentuma egy tézisnek. E magyarázó mondatnak az első felét, az argumentált tézist a harmadik-negyedik strófa foglalja magába. Egy sor negatív értelmű állítást: tiltást találni ezekben. Mégpedig egy sor alapvető, általános emberi-társadalmi magatartásnak, szerepnek a tiltását: ne vádolj; ne fogadkozz; ne légy komisz magadhoz (ne vádold a társadalom oldaláról magadat sem); ne csatlakozz. S végül állító összegezésüket: maradj fölöslegesnek.

(...)

Ideje azonban visszatérni az alapkérdéshez. Az eddigiek nyomán, úgy tűnik föl, megokoltan lehet immár kimondani, hogy az önfelszólítás tartalma valóban ez: „Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szívedhez”.

(A befejezettség elfogadása)

Öngyilkossága elhatározásának tényét jelenti tehát e két sor? Talán -: igen. De ezt - biológiai értelemben is véve a szót - határozottan állítani, bizonyítani nem lehet. Határozottan csak azt lehet kimondani, hogy a költő erkölcsi személyisége fenntartása föltételeinek megszűntét, totális hiányát s így egyéni emberi élete végének szükségszerűségét is konstatálja. Az utolsó versszakban foglalt (animális) alternatíva ugyanis, mint erről fönt szó volt, eleve elesik. Funkciója, a szerkezet szempontjából, az, hogy aláhúzza e döntés szükségszerű voltát, s ugyanakkor kiemelje választáson alapuló, erkölcsi jellegét.

Véletlenül hullott-e József Attila a szárszói vonat kerekei közé, vagy szántszándékkal vetette magát oda, beszámíthatatlan idegállapotban tette-e, vagy keserűen józanul, e vers szempontjából tökéletesen mellékes. A vers megalkotásának élményfolyamatában, élményében intellektusa számára élete végének ténye befejezetté, elkerülhetetlenné és elfogadottá lett. S a bűn mozzanata éppen ebben rejlik. S ebben a vele járó érték mozzanata is.

(A bűn)

A bűn kérdésének tisztázása alapvető kérdése e vers értelmezésének (s a költő s az egzisztencializmus viszonyának is). A szó, a fogalom, a probléma fontosságát a költő sokszorosan kiemelte. Először is szilenciummal. Pontos, jelzett interpunkciója e sornak ez volna: A bűn - az nem lesz könnyebb: vagy ez: A bűn! az nem lesz könnyebb; vagy ez: A bűn?! - az nem lesz könnyebb. Másodszor: az élre dobással. Harmadszor: a mondatalany értelmező jellegű duplázásával. A bűn, az nem lesz könnyebb. Negyedszer: a névmási alany (az) nyomatékosításával: ennek ejtésideje és ereje jóval hosszabb az átlag névmásénál. Ötödször: a jambikus jelleg erős érvényesítésével. Hatodszor: a határozott névelővel. Nem egy bűn, nem ez vagy az a bűn lesz könnyebb, hanem a bűn. De nemcsak nyomatékosító szerepe van az a névelőnek. Jelzi azt is, hogy a versen belül adva van a bűn mibenléte.

Ezért először is tisztázni kell a szó, a fogalom viszonyát az alapgondolattal, az alapmondat tartalmával. E második versszak összetartozó mondatkomplexusában tárgyas alárendelésről van szó. A főmondat: „köszönjed”. Ez értékjelenlét konstatálása. A következő kérdés, tárgyas alárendelésről lévén szó, mit köszönj? s a felelet: hogy bizonyság vagy. Ez az értékmozzanat megjelölése. Ez a mondat azonban csak formális-grammatikai szempontból ennyi. Lélektanilag-logikailag szilenciumos kötéssel, hozzátartozik az előző: mire nézve vagy bizonyság? hogy hiába hull a könnyed. Ez az értékmozzanatnak formális tartalomhatározása, amely azonban éppen formálisságánál fogva további kérdést követel meg a konkrét erkölcsi tartalom iránt: miért hull hiába a könnyed? Mert: a bűn, az nem lesz könnyebb. A bűn tehát mondatszövevény magja, központja.

A bűn szót magában foglaló mondat azonban grammatikai-logikai továbbkérdezést követel. Kérdése lehet ez: milyen, melyik bűn nem lesz könnyebb? - azaz jelzői mellékmondat felelhet rá; vagy ez: mikor, hogyan nem lesz könnyebb a bűn? azaz módhatározói, időhatározói, feltételes mellékmondatról lehet szó. A mondat pedig, amelyhez a két kérdés bármelyikét kapcsolni lehet, kizárólag ez: „Légy, ami lennél: férfi.” Vagyis az alapmondat. A két mondat között az összetartozást, különben, a szilenciumos viszonyításon túl, a létige azonos logikai jövő ideje is nyilvánvalóvá teszi.

Természetesen, az említett policentrizmus következtében, a vers első sora főmondatának is alá lehet rendelni a bűn szót tartalmazó mondatot. Ámde végül akkor is a „Légy, ami lennél”-hez jutunk el, csakhogy kerülővel. Ami viszont alapmondat volta mellett is bizonyíték. A dolog tehát így áll: az önfelszólító alapmondat tartalmának realizálása (Légy, ami lennél: férfi) bűn-nel van föloldhatatlan viszonyban, bűn-t von maga után. Ugyanakkor azonban e bűn teljesedése, illetőleg jelenlétének végleges bizonysága értékmozzanatot is rejt, amely viszont csak az önfelszólítás tartalmának realizálásával érvényesülhet.

(1967)