|
|
LENGYEL
ANDRÁS
Az „Ihlet és nemzet”,
József Attila nemzet-fogalmáról
1. Az értekező József Attila egyik leghíresebb s talán legtöbbet idézett
tézise kétségkívül az, amelyik a nemzetet közös ihletként határozza meg
(„A nemzet: közös ihlet”, JATC 111:166., 170.). Ezt olyanok is kedvtelve
idézgetik, akik szerint az értekező József Attila nyelve (s
következésképpen: gondolkodása is) erősen németes, vagyis idegenszerű, s
mint ilyen, nem szeren- csés, mélyen alatta marad költészetének (vö. pl.
Csoóri S.1990. 7.) Az 1928 és 30 közötti, sok vonatkozásban alapozó
jellegű írások nemzet-fogalma mindeddig mégsem kapott érdemi, tudományos
elemzést, jóllehet köztudott: a nemzet-problematika valamiképpen költőnk
egész későbbi pályáját végigkíséri, s ez a kérdéskör olykor nyíltan,
kimondva, olykor csak implicit formá- ban jelen van gondolkokodásában,
sőt költészetében is. Ez a kutatástörténeti helyzet, úgy vélem, bár
megmagyarázható, a további mélyebb értelmezés sérelme nélkül már nemigen
tart- ható. Az igazán mély és átfogó értelmezés a nemzet-fogalom
átvilágítása nélkül elképzelhetetlen. Az alábbiakban ezért a
nemzet-fogalom kialakulását, huszas évek végi alapformáját veszem
szemügyre, érintve mindazokat a problémákat, amelyek valamiképpen
összefüggenek e kérdéskörrel.
2. József Attila értekező szövegeinek Horváth Iván-féle kritikai kiadása
(JATC 1ll) a 7. számútól a 31. számúig terjedő szövegeket Ihlet és
nemzet főcím alatt adja. Ez a megoldás azt sugallja, hogy itt egy Ihlet
és nemzet című munka részleteit kapjuk, ám figyelmesen olvasva azonnal
nyilvánvaló, e szövegek „státusza” különböző: a sok, különböző
hosszúságú töredék mellett egy-két vázlat s tézisszerű emlékeztető
följegyzés is megtalálható itt. Ha pedig e szövegeket – fölhasználva
Tverdota György e cikkekhez írott magyarázatainak tanulságát is módsze-
resebben is megvizsgáljuk, az is kiderül, itt nem egy munka fönnmaradt
fragmentumairól van szó, hanem egy önkorrekciós, önmagát továbbépítő
szisztematikus gondolkodási folyamat dokumentumairól, melyben az egyes
szövegek több gondol- kodási fázist dokumentálnak. A szövegek ilyen,
egymáshoz viszonyított elmozdulásáról Tverdotának egy sor fontos észre-
vétele is van. Sajnos, ezek a fölismerések – más lévén a Magyarázatok
célja – belevesznek a gazdag anyagú interpretáció részleteibe, s így
sehol sem mondódik ki, e 25 szöveg közül mely darabok alkotnak egy-egy
gondolkodási fázist, azaz tartoznak szorosan össze, s melyek sorolhatók
már egy másik, későbbi fázisba: egy újabb mű kikövetkeztethető rendjébe.
A gondol- kodási folyamat ilyen, finomabb distinkciókat is lehetővé tevő
tagolása, meg kell mondjam, nem is egyszerű; itt nem is vállalkozhatom
elvégzésére. Szempontunkból, a nemzet-fogalom mibenlétének tisztázásához
szerencsére az is elegendő, ha két összefüggést világossá teszünk. 1. Az
a gondolkodási folyamat, amelyet az Ihlet és nemzet főcím alá foglalt
fragmentumok dokumentálnak, Croce intuicionista esztétikájának kritikai
továbbgondolásától egy fenomenológiai jellegű, Husserl, Jaspers és
Heidegger bizonyos szempontjait és megfontolásait is fölhasználó
művészet-metafizika megalkotásának irányába halad. 2. A szorosabb
értelemben vett Ihlet és nemzet, amelyben a nemzet-problematika
megjelenik, s amelynek már maga József Attila adta az Ihlet és nemzet
címet, már ehhez a fenomenológiai jellegű második fázishoz tartozik:
annak szülötte. Azaz: annak a fázisnak a terméke, amelyben az
immateriális szellemiségekkel való gondolati operálást a fokozatos
materializálódás váltja föl, s így a tiszta szellemiségek mintegy
„testet”– József Attila kifeje- zésével: „hordozót” – kapnak, ám az
Irodalom és szocializmus materialista fordulata még nem következett be.
E második, fenomenológiai karakterű fázis kulcsszövege a 21. számú
töredék. Ennek nincs címe, csak két fejezetcíme (Első tétel, Második
tétel), de éppen ezekből – tudniillik a címtelenségből s a tételekre
tagolásból – látszik, hogy itt nem eleve publikálásra szánt cikkről,
hanem valamiféle előzetes, elveket lefektető műhelyjegyzetről van szó.
Nem tudjuk, e jegyzet hány tételből állt volna, s lett volna-e harmadik
s további tétele, vagy csupán két tétel rögzítése volt a cél. A
fönnmaradt két folió terjedelmű töredék, melyből lehet, hogy csupán
néhány sor hiányzik, de lehet, hogy oldalak – több szempontból is fontos
szöveg.
a./ A szöveghez módszertani jellegű szerzői jegyzet is tartozik, amelyik
– mivel magára a szövegre reflektál – meg- könnyíti a szerzői pozíció
tisztázását. Ez a jegyzet a fenome- nológiához való kapcsolódásnak, s
ugyanakkor a fenomenológia meghaladásának, meghaladási kísérletének
explicit bizonyítéka. Maga a pár soros jegyzet csak ennyi: „Szemléleten
természe- tesen intuíció értendő. Lényegszemléletnek neveznünk szükség-
telen, hiszen mindig és mindenkor lényegeket szemlélünk. E szemlélet
Husserl phaenomenologiájának ideatio fogalmától sem különbözik másban,
minthogy ez utóbbi ésszel feldolgozott szemléletet, tehát a tudomány
számára hozzá nem férhető egyedi lényegek szemlélete helyén a tárgynak a
tárgyak egyediségétől megfosztott, azaz nem valóságos, hanem eszmei
szemléletét jelenti” (JATC 1/1:79.). E jegyzet, rövidsége ellenére, sok
tanulsággal szolgál; itt és most emeljük csak ki azt, hogy József Attila
itt egyrészt megidézi a fenomenológiát, hiszen olyan kulcsfogalmakat
használ, mint lényegszemlélet, phaenomeno- logia, ideatio s magát
Husserlt is nevén nevezi, másrészt éppen bizonyos mértékű különbségekre
hívja föl a figyelmet. Szemlé- let-fogalmáról azt állítja, hogy
„szükségtelen” lényegszemléletnek nevezni, s arra is utal, hogy az
általa használt szemlélet terminus, ha nem is sokban, de valamiben
„különbö- zik” Husserl ideatio fogalmától. Kérdés azonban, honnan,
milyen pozícióból bírálja fölül Husserlt? Ha a jegyzetet a főszöveggel
egybevetve olvas- suk, az Első tétel egyik passzusa erről is
fölvilágosítást ad. Az Első tételben ugyanis, egyebek közt, ez is
olvasható: „Minthogy pedig minden ember külön-külön létező, éppen
szemlélő szenve- dőlegessége alapján emeli ki önmagát a többi létezők
közül azáltal, hogy szemlélete számára önmaga belső, alapadó valóság”
(JATC 1/1: 79.). Itt a kulcsösszefüggés, amely fölismerteti a szerzői
pozíciót: „önmaga” mint „alapadó valóság”. Aki ismeri a Lét és idő
önmaga és önmaga-lét terminusait, annak nem nehéz észrevenni itt
Heidegger alapfogalmának nyomait. (Csak zárójelben jegyzem meg, máshol,
más oldalról már valószínűsítettem Heidegger hatását [vö. Lengyel 2001
], ez a mozzanat most megintcsak a Lét és idő hatását, „felülíró” erejét
igazolja.) Ha tehát tudjuk, hogy olyan terminusok, mint pl. az önlét s
az exisztencia ezt követően kerülnek be József Attila érvelésébe (vö.
Lengyel 2000, Lengyel 2001), az értekező pozíciója, kivált pedig
gondolkodói útjának iránya mindjárt világosabb lesz.
b/ A 21. számú töredék, ezen túl, egy másik szempontból is tanulságos.
Az Első tétel első mondata, melyet maga a szerző kurzivált, azaz emelte
ki jelentőségét, már közvetlenül elvezet témánkhoz. Ez a mondat vezeti
be ugyanis a nemzet fogalmát. „Az ember – mondja itt József Attila –,
megfelelően tiszta szelle- miségeinek, amelyeknek valóságos egysége,
három tényleges tevékenység akarati hordozója s ezek: az egyén, a nemzet
és a társadalom” (JATC 1/l: 79.). A három „tiszta szellemiség”, amelyről
itt szó van, mint más, korábbi szövegek- ből tudjuk, az intuíció, az
ihlet és a spekuláció; az ember ezeknek „valóságos egysége”. Új vonás,
hogy e három tiszta szellemiségnek ez az egysége immár valóságos, s hogy
ez a valóságos egység, azaz az ember, „három tényleges tevékenység
akarati hordozója”. A nemzet e „három tényleges tevékenység” egyike (az
egyén és a társadalom mellett). Ezzel, bár az érvelés őrzi croceiánus
eredetének nyomait, a „tiszta szellemiségek” szférájából „a tényleges
tevékenységek” szférájába helyeződik át. S a nemzet jelentését e
kontextusban kell keresnünk.
A nemzet mibenlétének meghatározásakor József Attila abból indul ki,
hogy „[a]z embert, mint egyént, amely a többi egyének között sajátos
tartalmú különösség, […] szemlélő szenvedő- legessége le is zárja. De az
ember nemcsak szenvedőleges létező, nemcsak szemlél, hanem ki is eszel
és alkot is, megért és mű- vészkedik” (JATC 1i1: 80). Az érvelés innen a
megértés társa- dalmiságához vezet (ezt itt és most fölösleges volna
végig nyomonkísérni), majd ebből egy olyan következtetést von le, ami
már közvetlenül a nemzet-meghatározás közelébe visz: „...fölismertük –
mondja József Attila –, hogy a társadalom nem is az emberek közös
gondolkozása, hanem az embernek egyszerű észtevékenysége. Másfelől pedig
a nemzet nem az adott nyelvet beszélők összessége, ez a nemzet hordozója
volna, a népessége a nép, hanem nyilvánvalóan az embernek az a
cselekvősége, amellyel a nyelvet létrehozta” (JATC 1/1: 80). Nem
kétséges, többszörös lényeges distinkció mutatható itt ki. Egyrészt: ez
a nemzet-fogalom élesen elhatárolódik minden szociológikumtól; ez a
nemzet nem valamiféle társadalom- történeti kategória, hanem egy
fenomenológiai redukció ered- ménye. Másrészt a nemzet immár nem pusztán
a tiszta szellemi- ségek egyike, hanem cselekvőség; az embernek, mint a
tiszta szellemiségek valóságos egységének tevékenysége. Méghozzá – s ez
egy újabb lényeges distinkció – nem észtevékenysége, hanem nyelvalkotó
tevékenysége. „Ez a tevékenység – mondja is ki tételesen a szöveg – nem
lehet az ész tevékenysége, mert valóságalkotó”, s a nyelv nem is „az ész
által előre felállított tételek” eredménye (JATC 1/1: 80-81). Sőt, e
nyelvet létrehozó cselekvőség különössége is, e koncepcióban, az
észtevékenységtől való módszeres elhatárolódásban mutatkozik meg: „Más
szóval, noha vannak a nyelvalkotó szellemiségnek törvényei, azokat
önmaga alkotja, az ész által immár kikutathatóan, és azok történetiek,
vagyis a folymatosságban újabbakat állít helyettük és nem is nyugszanak
abban a mozdulatlan örökkévalóságban, amelyben az ész törvényei” (JATC
1/1: 81). A végkövetkeztetést azonban a nyelvalkotó szellemiség és a
költészet összekapcsolása alapozza meg. „Minthogy pedig ez a nyelvalkotó
szellemiség teremti a költészetet, amely az ész időn kívüli fogalmi
általánosával szemben az egyedi alaknak lényegtelen jegyekkel nem bíró
történeti keletkezője, úgy tisztán áll előttünk, hogy a nemzet az ember
ihleti tevékenysége” (JATC 1/1: 81).
3. A 21. számú töredék Második tétele más oldalról közelíti meg a
problémát. A tétel, amellyel e szövegrész indul s amely itt is
kurziválva van, ez: „A nemzeti közösség ellentétektől mentesen tiszta,
valóságosan és egész közösség, szemben a társadalmi közösség
antagonizmusával” (JATC 1/1: 81). Sajnos, a tétel kifejtése és indoklása
csonka, így maga az érvelés sem teljesen nyomon követhető, pontosabban:
egy ponton ez az érvelés megszakad. S a csonkaságon túl maga a terminus
– „nemzeti közösség” sem könnyen értelmezhető. Aki csak ezt a tételt,
önmagában, olvassa, könnyen valamiféle hagyományos, szociológiai jellegű
„nemzeti közösségre” gondol, jóllehet – a „közösség” szó használata
ellenére – változatlanul egy fenomenológiai redukcióval megalkotott
fogalomról, ideatioról van szó. Hogy mi is tehát tulajdonképpen a
nemzeti közösség, azt leginkább még az Első tétel egy közbevetett
magyarázata közelíti meg. Eszerint, vélhetjük, a nemzeti közösség „a
nemzet hordozója”, amely „az adott nyelvet beszélők összessége”, s
amelynek „népessége a nép” (vö. JATC 1/1: 81). Ez a megfeleltetés
azonban nem teljesen problémátlan; a nemzet, vagyis „az emberek ihleti
tevékenysége” ugyanis nem jellemezheti „az adott nyelvet beszélők
összességét”, csak azokat, akik a nyelvet nem használják, hanem
alkotják. A használt szó és a keletkező szó megkülönböztetése ugyanis,
mint Tverdota György már rég fölhívta rá a figyelmet, az ekkori József
Attila egyik lényeges distinkciója. Az ihleti tevékenység: nyelvalkotó
tevékenység. Az egy adott nyelvet beszélők, illetve alkotók köre (száma)
tehát egyáltalán nem automatikusan azonosítható; az utóbbi valószínűleg
mennyiségileg kisebb kör, mint az előbbi. Ez a diskrepancia pedig
messzemenő gyakorlati következményekkel jár, hiszen így van, aki
beletartozik, s van, aki nem tartozik bele a „nemzeti közösség”-be.
József Attila célja azonban ekkor nem a gyakorlati következmények
mérlegelése volt, hanem a nemzeti közösség és a társadalmi közösség
mibenlétének logikai elhatárolása, illetve előbbinek az utóbbihoz való
viszonyítása. A társadalmi közösség csak annyiban érdekes számára,
amennyiben a nemzeti közösség eltér tőle. Fölfogása szerint a
társadalomnak, mint észtevé- kenységnek az antagonizmusa „az ész
ellentmondásaiban” gyökeredzik. S „[a] társadalom észtevékenység lévén
antagonizmusa az egyszerű ítélet vizsgálatánál kitűnik. Alany és
állítmány az ítéletben szétkülönüléseikkel alkotnak egységet” (JATC 1/l:
81). A társadalmi közösség antagonizmusának ilyen erőteljes redukciója
újólag megerősíti (ami egyébként értelemszerű), hogy itt nem a
szociológiai megközelítés területén járunk, hanem – változatlanul – a
fenomenológiai elvonásban. Ez, értelemszerűen, a társadalmi közösségtől
elhatárolt nemzeti közösségre is áll. A nemzeti közösség ugyanis itt az
„ítéletben szétkülönülő” „alany és állítmánnyal” szemben rögzítődik,
hiszen „a nemzeti közösség, akár a nyelven át, akár a költemény alapján
vizsgáljuk, éppen az ész dialektikájának megszűnése” (JATC 1/1”81-82). A
„műben” pedig „annak részei is elvesztik önállóságukat” (JATC 1/1: 82).
A szöveg e ponton, a lap aljára érve, megszakad; a nemzeti közösség és a
műalkotást eredményező ihleti tevékenység logikai összefüggése így
némileg homályban marad. Annyi azonban magából a második, kurzivált
tételből is kitetszik, hogy e koncepcióban a nemzeti közösség a
társadalmi közösség antagonizmusának meghaladása, hiszen „ellentétektől
mentesen tiszta, valóságosan és egész közösség”.
4. A 28. számú, ugyancsak cím nélküli szöveg, amely egy nagyobb munka
utolsó – ötödik – fejezete, a föléje írott fejezetcím (Ihlet és nemzet)
tanúsága szerint ugyancsak a nemzet fogalmának tisztázására törekszik.
Sajnos, az eredeti teljes szöveg nagyobbik részét, 19 gépelt oldalból
17-et – s éppen a problémát fölvezető első négy fejezetet – nem
ismerjük; rendelkezésünkre csupán a gondolatmenet 2 lapnyi záró része
áll. A nemzet-fogalomnak azonban így is megvilágosodik egy újabb
dimenziója.
József Attila itt ismételten három szellemiség (fogalom, intuíció,
ihlet) megkülönböztetésére épít. Ezeknek valamennyi (máshol is
részletezett) ismérveit itt fölösleges lenne számbavennünk, de egy, itt
újonnan jelentkező nézőpont következményeire érdemes fölfigyelnünk.
Eszerint ugyanis „[a] fogalom […] mint szellemiség az egész emberiségé”
(JATC 1/l: 132), az intuíció ellenben „nem közölhető, és így csupán a
legszorosabban vett egyénnek a szellemisége” (JATC 1/l: 133). „Marad
tehát mint egy másik közös szellemiség az ihlet. Így leszögezhetjük és
pontos és tiszta filozófiai tartalommal telíthetjük meg a nemzet
fogalmát, mert a nemzet eszerint: közös ihlet” (JATC 111: 133). Ez a
következtetésként levont tézis – „a nemzet […] közös ihlet” – az
eddigiek ismeretében úgyis megfogalmazható, hogy a nemzet, mint
cselekvőség a nyelvet (s a műalkotást) megalkotó egyének közös
tevékenysége. Közös cselekvőség. S ez az ihlet, ellentétben a
fogalommal, nem az egész emberiségé, hanem egy meghatározott nyelv- és
műalkotó közösségé: „valamely költemény ihletét nem fordíthatjuk le,
mert az ragaszkodik kiválasztott változtathatatlan alakjához. Amikor
verset fordítunk, új, saját nemzetünk ihletével adunk formát” (JATC 1/1:
133-134).
5. A nemzet-problematika rövid, tömör öszegzését az 1929 augusztusában
publikált nevezetes Ady-vízió teoretikus „végsza- vában” kapjuk. Ezt,
mint a téma legismertebb megfogalmazását, érdemes teljes egészében
idéznünk: „Az ihlet (költészet) az a szellemiség, amely a szavakat, a
nyelvet megteremtette.
A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem
osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg
nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny
szellemiség. A nemzet közös ihlet” (JATC 1/1: 166). Majd, a tézis
fontosságát hangsúlyozandó, a cikk legvégén még egyszer megismétli: „A
nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs” (JATC
1/1: 170).
6. Nem kétséges, ez az erős logikával végigvitt, de bizonyos belső
feszültségektől sem mentes nemzet-koncepció nem egyezik meg a nálunk
hagyományosan uralkodó nemzet-koncepciókkal; más és szokatlan. Mégsem
teljesen társtalan, s pláne nem önkényes; részleges előzményei
kimutathatók, s így láthatóvá válik az a gondolkodástörténeti folyamat,
amelybe a maga fölfogásával József Attila is belekapcsolódott.
Mindenekelőtt két szerző, egy magyar és egy francia az, aki nemcsak
párhuzamként, de közvetlen inspirációként is azonosítható.
Az egyik szerző, bármily meglepő is, Babits Mihály. Az ő Magyar költő
kilencszáztizenkilencben című nevezetes esszéje, amely nemcsak a kommün
bukása utáni „mosakodás”, hanem elméleti alapokon nyugvó
nemzet-koncepció is – a Nyugatban jelent meg, s József Attila olvasmánya
volt. Erre a tényre az Ady-vízió egyik részlete hívja föl a figyelmet.
József Attila, láttuk, azt írta: „A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők
összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat
nemzetet, egy is” (JATC 1/1: 166). Babits pedig – vádolóira célozva –
azt kérdezi: „ők a nemzet? (Él-e a nemzet ott, ahol nem él emlék és
kultúra?)” Majd így folytatja: „Ő a nemzetnek vall: annak az ötnek,
hogyha öt van, akiben elég erős volt az Emlékek lángja, hogy nem
borította el a nagy Zivatar! – akiben él még az Arany, az Ady nemzete.
Annak az ötnek, hogyha öt van, kettőnek, ha kettő, önmagának, ha már’
csak maga van!” (Babits [1919] 1996. 151). A nemzetnek ilyen, József
Attilára is, Babitsra is jellemző erős leszűkítése nem lehet egymástól
független; József Attila (bár szellemiség-fölfogásából is következett)
Babitsot olvasva jutott el erre a megszorító álláspontra. Ezt annál
inkább is valószínűsíthetjük, hiszen nemcsak a jellegzetes számszerűség,
de a Babits-esszé nemzetkoncepciójának lényege is egybevág a József
Attiláéval. „Mi az a nemzet?” – kérdezi Babits. „Néhány milliónyi horda
abból a fajtából, mely a teremtés koronájává teretette magát? Nem: több
ennél a nemzet! És ha skolasztikus szigorúsággal akarunk definiálni:
nemcsak quidditas, hanem qualitás is” (Babits [1919] 1996. 142). Majd, e
speciális minőséget részletezve így ír: „Testileg talán nem vagyunk
rokonok: lelki közösség az. Egy nyelv, mely gondolkodásunkat hasonlóvá
tette; ugyanazon mesék, melyeket hallottunk a gyerekszobában; ugyanazon
történet, melyet tanultunk az iskolában; ugyanazon könyvek, melyeket
olvastunk; hasonló városok, amelyekben éltünk; hasonló tájak, amelyeket
láttunk. És ugyanazon csapások, miket átszenvedtünk, ugyanazon áldatlan
körülmé- nyek, amik közt tengődtünk! Az egész múlt, jelenig gazdagodva,
úgy, amint lelkünkbe fölgyülemlett.” (Babits [1919] 1996. 142.) Majd
tézisként – fejezetcímbe foglalva – kimondja: „Nemzet: a kultúra” (Uo.).
E Babits-szöveg nemcsak a nemzet kvalitásként (minőségként) való
fölfogásával, részle- tezve megjelenített alapintenciójával előlegezi
meg a József Attila fölfogását, de egyik – Bergsont továbbszármaztató –
nyelvi fordulatával is. József Attila egyik nevezetes teorémájának
ősszövege, arche- textusa itt fedezhető föl. Babits azt írja: „Az egész
múlt, jelenig gazdagodva, úgy, amint lelkünkben fölgyülemlett.” József
Attila pedig, tudjuk, ismétlődően, több helyen is „a jelenbe gyülemlő
múlt”-ról beszél (vö. Lengyel 1996. 97-104). Az intertextualitás tehát
látványosan tetten érhető.
Mindezt tudva fontossá válik számunkra a Babits-esszé költőkoncepciója
is. Babits szerint ugyanis „[újat, hoz a költő, de csak úgy hozhat
igazában újat, ha legteljesebben megélt minden régit, ha minden régi
élte benne magát újjá, [...] új az, amiben minden múlt benne van s még
valamivel több. Így valósul meg a költőben a bergsoni durée”. Majd,
folytatásként: „A költő nem a feledés embere: az Emlék és a múltak
embere ő: mert csupa emlékből s múltból nő a lélek, amelyben ő épít. A
költő volta- képpen az Élményeihez Hű Ember [...]. S teste, lelke
múltján, messze gyermekévein keresztül, fajának titkos mélyeibe ér le az
Emlékezete, mint gyökér a talajba, ő az, akiben nem alusznak az Ősök,
egy egész genealógiát hord magában, egy nagyszerű palingenezist!”
(Babits [1919] 1996. 159.)
Egzaktan bizonyítani nem lehet, de úgy vélem, az ihlet és nemzet
összekapcsolásához szükséges inspiráció e költő-föl- fogást megismerve
érte József Attilát. Az ötletet, az alkotás- lélektani ösztönzést Babits
mindenesetre tálcán kínálta. S hogy ez valamiképpen hatott József
Attilára, mi sem bizonyítja fényesebben, minthogy e költő-fölfogás (más
inspirációkkal egyesülve) még a kései A Dunánál egyik vonulatában is
fölsejlik (vö. „az őssejtig vagyok minden ős”).
7. Bergson emlegetése átvezet bennünket egy másik, József Attilát
ugyancsak inspiráló kultúrába. Az a közismert tény, hogy – miként Babits
is – József Attila is nyert ösztönzéseket, méghozzá lényeges
ösztönzéseket a francia Bergsontól, sejtetni engedi, hogy más francia
szerzők is inspirálhatták metafizikája megalkotásakor.
Az a francia gondolkodó, akinek hatásával itt mindenekelőtt számolnunk
kell, úgy vélem, Ernst Renan. Ő ugyanis máig szólóan a nemzetről való
gondolkodás egyik meghatározó aktora. Nevezetes, Mi a nemzet? című
előadását 1882. március 11-én olvasta föl a Sorbonne-on. Ebben a
„politikai tapasztalatait” összegző, „legszemélyesebb hitvallását,
politikai végérendeletét” megfogalmazó, máig sokszor idézett előadásban
olvasható a nemzetnek az a meghatározása, amely most bennünket is
érdekelhet. „A nemzet: lélek, szellemi princípium – mondta itt Renan. –
Ezt a lelket, ezt a szellemi princípiumot két dolog alkotja, amely
azonban voltaképpen egy. Az első a múltban gyökeredzik, a másik a
jelenben. Az egyik: emlékek gazdag örökségének közös birtoklása; a
másik: a jelenlegi érzés, a vágy arra; hogy egy közösségben éljünk,
annak szándéka, hogy a jövőben is kamatoztassuk az osztatlanul kapott
örökséget” (idézi Ádám 1996. 698.). Hogy Renan e szövegét József Attila
milyen editióból ismerte, nem tudom megmondani, de párizsi időszakában
könnyen hozzájuthatott egy ilyen nevezetes szöveghez. Ami nagyon
valószínű: csakugyan forgatta e nevezetes munkát. Renan definíciója („A
nemzet: lélek, szellemi princípium”) teljességgel egybevág az övével, s
még elvont logikai „képlete” is egyezik „A nemzet: közös ihlet”
tézisével. A közös múlt fontosságának hangsúlyozása pedig nemcsak József
Attila más forrásból származó elméleti megfontolásaival volt
összhangban, de magát József Attilát, a bonyolult identitás- képletű
utal férfit is megszólíthatta. (Tudjuk, Párizsban József Attilát még az
a gondolat is megkísértette, hogy francia költő lesz [vö. Szabolcsi
[szerk.] 1982. 70.]).
Ez a személyes háttér, mint elemzendő téma, azonban már egy külön
tanulmány tárgya lehet.
8. Az eddig mondottakból, úgy vélem, több következtetés is levonható. Az
első talán az lehet (ismerve az értekező József Attilával kapcsolatos –
megalapozatlan – lebecsülést), hogy nem- zetkoncepciójának igen , is
voltak, vannak számottevő párhuza- mai, sőt előzményei. A nemzetről
gondolkodva fontos fölismeré- sekhez, lényeges megkülönböztetésekhez
kapcsolódott; okfejté- seiben egyáltalán nem valaminő képzetlen
műkedvelő alkalmi ötleteiről van szó. A másik következtetés, amit
levonandónak vélek, az megközelítésének originalitását hangsúlyozza. A
nem- zetnek az a fenomenológiai jellegű interpretációja, amelyet itt
József Attila produkált, a maga szigorúan érvényesített logikájá- val
nemcsak egy sajátos, új nézőpontot jelent a magyar gondol-
kodástörténetben, de egyúttal olyan összefüggéseket is világossá tesz,
amelyeket enélkül ily tisztán nem érzékelhetnénk.
Irodalom
Ádám Péter 1996 Mi a nemzet? Elzász-Lotharingiától a nemzeti önren-
delkezésig – Renan nemzetfelfogása. = Magyar Tudomány, 6. sz. 692-701.
Babits Mihály [ 1919) 1996 Magyar költő kilencszáztizenkilencben. Vita
és vallomás. = A vádlott: Babits Mihály. Dokumentumok 1918-19-ből.
Szerk. Téglás János. Bp. 140-165.
Csoóri Sándor 1940 Nappali hold 5. = Hitel, 23. sz. 7.
JATC 1/1 József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szövegek.
Közzéteszi Horváth Iván et al. Bp. 1995.
JATC 1/2 József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Magyarázatok.
Írta Tverdota György. Bp. 1995.
Lengyel András 1996 A „jelenné gyülemlő múlt” = L. A.: A modernitás
antinómiái. József Attila-tanulmányok Bp. 97-104.
Lengyel András 2000 József Attila exisztencia fogalmáról. = Műhely
(Győr), l.sz. 50-58.
Lengyel András 2001 József Attila önlét terminusáról. =
Irodalomtörténet, 4. sz. 611-623 .
Szabolcsi Miklós (szerk.) 1982. József Attila Párizsban. Bp.
|
|
