Németh G. Béla tanulmányai két okból is megérdemlik, hogy kiemelten foglalkozzunk velük. Az a véleménye, mely szerint a kései költészet áll az életmű csúcsán s az ide sorolható versek eszmeisége az egzisztencializmus kategóriáival (válság, számvetés, szerep, szorongás, felhívás, bűn) írhatók le, már nem volt beépíthető a hivatalos József Attila-kép legtoleránsabb változatába sem. Így egyszerre mutatott példát arra, hogy az újraértékelés szükséges és lehetséges. Másrészt Németh G. Béla álláspontja része napjaink vitáinak is, egyik építőköve a mai József Attila-kutatásnak.

A hetvenes-nyolcvanas években könyvtárnyi szakirodalom született József Attiláról. Itt csak a legfontosabbak közül választhatunk ki egyet-kettőt. Elsőként a textológiai munkákra utalnánk, melyek eredményeként a költő életműve nemcsak súlyában látszik növekedni, hanem terjedelmében is: számos korábban kiadatlan szöveg került publikálásra. Stoll Béla jóvoltából rendelkezésünkre áll a versek (változatok) pontos szövegét és keletkezési adatait tartalmazó kritikai kiadás (1984). Az 1992-ben megjelent „Miért fáj ma is” című gyűjteményes kötet a költő kiadatlan pszichoanalitikus följegyzéseivel szembesíti olvasóit, a tanulmányok és cikkek első részének új kritikai kiadása (1995) pedig - Horváth Iván és munkatársai szöveggondozásában, Tverdota György kommentárjaival - az Ihlet és nemzet című (korábban Esztétikai töredékek néven ismert) költészetbölcseleti alapvetést úgy adja közre, hogy tisztázza a variánsok keletkezés sorrendjét.

Kiadásra kerültek olyan, az életrajzot döntő pontokon megvilágító-módosító emlékezések, mint Fábián Dánielé a Bartha Miklós Társaság körüli időkről (1974), Vágó Márta nagyszerű könyve találkozásukról és szerelmükről a húszas évek végén, újabb találkozásukról és a Szép Szó körüli bonyodalmakról a harmincas évek derekán (1975), Illyés Gyuláné elégikus beszámolója József Attila utolsó hónapjairól (1984) és Szántó Judit naplója a harmincas évek fontos történéseiről (1986). Az életrajzi kutatások olyan nagyságrendű kérdéseket vetettek fel, mint hogy József Attila is szakított a kommunista párttal, nemcsak a párt vele, s a szociáldemokraták felé közeledő költőnek volt egy súlytalan jobboldali próbálkozása is (Horváth Iván, Lengyel András); hogy József Attila betegségének elhatalmasodásában szerepet játszott a „stigmatizáció”, tehát hogy környezete bolondként kezelte (Bókay Antal, Jádi Ferenc, Stark Antal); orvosai félre diagnosztizálták őt, mert még nem volt ismeretes akkor a valószínűsíthető betegsége (Szőke György, Cserne István); s végzetes hatással lehetett rá az is, hogy korábbi analitikusának, Rapaport Samunak második könyvét magyarítva megismerkedett a freudi halálösztön tünetleírásaival, és föltehetően azonosult velük (Valachi Anna, Lengyel András).

Az alapművek között kell említenünk Szabolcsi Miklós többkötetes monográfiáját (Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése, 1963, Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927, 1977, „Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927-1930, 1992; Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937, 1998), melynek első két kötete jelentős mértékben hozzájárult életrajzi ismereteinkhez, a művek értelmezésében pedig saját kutatásai mellett bő áttekintést ad a kimeríthetetlen szakirodalomról. 1987-ben jelent meg a Kortársak József Attiláról (1922-1945) című három kötetes gyűjtemény, melyben megtalálható egy korszak teljes József Attila-recepciója; nemcsak a költő, hanem a korabeli magyar irodalom iránt érdeklődő számára is megkerülhetetlen, tanulságos olvasmány.

Hasonló eredményekkel büszkélkedhet az értelmező munka is. A kései korszak verseivel szemben ma az Eszméletben látják sokan a költő legnagyobb, posztmodern távlattal rendelkező teljesítményét. Immár másképp fogjuk fel József Attila félbehagyott költészetbölcseleti tanulmányát is, amióta Tverdota György 1985-ös cikke (Mi a tétje az időrendnek József Attila gondolkodástörténetében?) meggyőző érveket hozott fel amellett, hogy ifjúkori próbálkozásról van szó, s nyoma sincs benne marxista hatásnak. Tverdota másik fontos felismerése, hogy a - Németh Andor kommentárjaiban fölmerült - „tiszta költészet” eszménye nemcsak a húszas évek végén meghatározó, hanem József Attila egész későbbi életművében. Föltehetően ez az egyik kulcsa annak, hogy a költő (rövid agitprop korszakán túljutva) miért tudta politikai verseit magas esztétikai szinten megvalósítani. A tiszta és az elkötelezett költészet összeegyeztetésének elvi dilemmáját pedig úgy oldotta meg, hogy a „varázsének”-ben, illetve a „névvarázs” jelenségében találta meg a kettő közös alapját. Nem kevésbé fontos Lengyel András eredeti értelmezése a költő 1935 augusztusában bekövetkezett szemléleti fordulatáról.

Szükségképpen vázlatos beszámolónkat annak megállapításával zárhatjuk, hogy József Attila ma is népszerű: József Attila ma is népszerű, annyira, hogy fiatalok zenésítik meg szövegeit, a rádió műsorra tűzi, majd kazettán és CD-n adja ki összes versét, róla készül a legtöbb tudományos disszertáció is. A rendszerváltást követően felbukkantak ugyan politikai felhangú célozgatások, melyek megpróbálták kétségbe vonni jelentőségét, de nem igazán találtak követőkre. Komolyabb átértékelési kísérletként megemlíthetjük Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti áttekintését (1993), amely József Attila nemzedékéből Szabó Lőrinc költészete mellett teszi le a garast. Nem teljesen új vélemény ez, hiszen például Illyés Gyula is Szabó Lőrincet becsülte többre. A költői teljesítmények megítélésében is a legtermészetesebb dolog a rangsorok állandó változása; ritkán alakul ki teljes konszenzus, s ha mégis kialakul, ritkán van benne köszönet