József Attila és kortársai

József Attila nem vált - nem válhatott - az irodalmi élet elsőszámú szereplőjévé, mint korábban Petőfi vagy Ady, akikhez hasonlítani szokássá vált utóbb. Mindenekelőtt nagyon más idők jártak ekkor, mint a reformkor vagy a századelő idején: az irodalmi és a politikai élet (e kérdés kapcsán mindkettő fontos) merőben más lehetőséget kínált a két háború közötti időszakban.
Ekkor már olyan méretű lett a megosztottság, hogy nem volt megvalósítható az irodalmi életben a Petőfiéhez vagy Adyéhoz mérhető, tehát az írótársadalom többsége vagy akár csak a progresszív tábor által támogatott vezető szerep. A háború után indult nemzedék legjobbjai sem kerülhették el, hogy az egymással versengő csoportok és mozgalmak egyikének-másikának tagjai legyenek, sőt olykor akár többnek is. Volt akinek ez nem esett nehezére és olyan is, aki nem kis ellenérzéssel szánta rá magát. Példaképpen Illyés Gyula és Németh László pályájára hivatkozunk.

Kettejükhöz képest József Attila útja nemcsak változatosabbnak, hanem rendhagyónak is mutatkozik. Hol az anarchista mozgalomban vesz részt, hol a népi orientációjú Bartha Miklós Társaságban, előbb az illegalitásban tevékenykedő kommunista párt tagja, utóbb a Szocializmus nevű folyóirat szociáldemokrata körében tevékenykedik, végül az általa alapított Szép Szó urbánus táborában, ahol „felekezeten kívüli”, baloldali-liberális platformot foglal el, s Marx és Freud összebékítésén fáradozik. Hihetetlenül mozgalmas életút; hirtelen fordulatok, kitárulkozások és bezárulások sorozata, melyek nyugtalan hősét a megtapasztalás és próbatétel szinte kényszeres szomja hajtja. Tehát a kor mélyen megosztott politikai és irodalmi viszonyai mellett a költő szellemi-lelki alkata is okolható azért, hogy nem válhatott a két háború közötti korszak magyar irodalmi életének főszereplőjévé.

„József Attila karakán, gyöngéd, izgága, emberi, mérges, ellágyuló, komoly és humoros lélek” - írta róla szeretettel Kosztolányi. Az egyetemista hallgatót társai különcnek tartották, a húszas évek végén íróbarátai elbűvölő kamasznak látták, a munkásmozgalomban konok, zavaros embernek ismerték. Nem akármilyen indulást mondhatott magáénak: tizenhét évesen verseskönyve jelent meg, a Szépség koldusa, melyhez előszót nem akárki, Juhász Gyula írt. A következő évben már a Nyugat hozta le verseit, s a Lázadó Krisztus miatt lefolytatott istengyalázási per szélesebb körben tette ismertté nevét. 1924 karácsonya után már a második verseskötete jelent meg. Bécsi tanulmányútja során felfigyelt rá a magyar emigráció sok neves személyisége, köztük Ignotus is, aki a Nyugat 1926. szeptemberi számában leközölte és méltatta Tiszta szívvel című költeményét, Hatvany Lajos pedig azt nyilatkozta, hogy ebből „fogják megismerni a kései korok, hogy mi történt az összeomlás utáni szerencsétlen nemzedékkel”. (Maga József Attila később a Curriculum vitae címen ismertté vált önéletrajzában büszkén hivatkozott erre, s a sors iróniájának nevezte, hogy éppen ez a vers vetett véget Szegeden bölcsészhallgató pályafutásának.)

A húszas évek végén és a harmincas évek elején olyan, különböző felfogású és pártállású emberek támogatását élvezte, mint a liberális Hatvany Lajos és Hatvany Bertalan, a polgári radikális Vágó József, a nemzeti radikális Bajcsy-Zsilinszky Endre, a szociáldemokrata Mónus Illés, a Nyugat első nemzedékének neves tagjai közül pedig Ignotus és Hatvany mellett Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond. Igaz, nem lebecsülhető ellenfeleket, sőt ellenségeket is szerzett magának; a különféle irodalmi és politikai mozgalmakba és küzdelmekbe belebonyolódva ezt nem is lehetett elkerülni. Elsőként és legnagyobb feltűnést keltve Babits Mihályt sértette meg, amikor - Ignotus iránti szolidaritásból és Németh Lászlónak a Nyugatban megjelent vállveregető bírálatára válaszképpen - közreadta hírhedtté vált kritikáját 1930 januárjában. Később hasonló élességgel kelt ki, bár kevésbé látványosan Kassák Lajos, illetve a Gömbös-kormány reform-szólamainak felülő, Új Szellemi Frontot meghirdető Zilahy Lajos és a hozzá csatlakozó népi írók ellen.

Többszöri sikertelen próbálkozás és egy-két kérészéletű vállalkozás után 1935 őszén József Attila végre saját lapot alapíthatott, Ignotus Pál és Fejtő Ferenc társaságában, Hatvany Bertalan és a még párizsi útján megismert Cserépfalvi Imre könyvkiadó támogatásával. Az elkötelezetten antifasiszta, baloldali szellemű Szép Szó szerkesztése igazi szívügye volt, s a folyóirat belső köre egyszerre volt számára baráti társaság, irodalmi műhely és eszmei közösség. Ignotus, Fejtő, s mellettük Németh Andor, Remenyik Zsigmond és a többiek nemcsak vállalták őt, hanem zászlót is bontottak mellette, úgy tekintettek rá, mint a világháború utáni időszak legnagyobb költőjére.

Kétségtelen, a Szép Szó kiállása nemcsak segítette, hanem - a rivális irodalmi folyóiratoktól, társulásoktól elválasztva - korlátozta is József Attila elismerését. De fontosabb ennél, hogy megváltozott a pozíciója önmaga előtt s az irodalmi életben: többé nem lehetett nem számolni vele. Nagy kár, hogy e kedvező fordulat túl későn következett be, akkor, amikor betegsége súlyossá, majd végzetessé vált. S az is igaz, hogy már nem érte be a lelkes baráti kör dicséretével, várta a szélesebb, meggyőzőbb visszhangot. Hiába várta.

1987-ben jelent meg a Kortársak József Attiláról (1922-1945) című, három kötetes gyűjtemény, amiből pontos képet nyerhetünk korabeli fogadtatásáról. Könnyű az utókor fölényével ostorozni a kortársak vakságát, a korabeli szektás kommunisták, Babitsék és a népi írók fejére olvasni „süketségüket”, ahogy elmentek József Attila költői teljesítménye mellett