Hankiss Elemér: József Attila
komplex képei
(részletek)
(...)
Komplex képeknek nevezem
azokat a többszörös metaforákat és azokat a más stilisztikai
alakzatokkal kombinált metaforákat, melyek kezdetleges formában
már József Attila korai verseiben is fel-felbukkannak, majd 1928-29-től
fogva teljes gazdagságukban kibontakoznak, és a költő életművének egyik
meghatározó stílusjegyévé emelkednek.
Az első, már tökéletesen
megszerkesztett komplex kép egy 1927 végén megfogalmazott, majd
1929-ben, a Nem Én Kiáltok című kötetben végleges formáját elnyert
versben található. A Németh Andor-hoz írt vers harmadik
strófájában:
Vad ágyúszóval vágtatott
gyöngyház-korán a tenger át,
két fürtjén őrzi a leölt
halacskák szürke sóhaját.
Két komplex kép van itt
tulajdonképpen egybeszőve. Az első két sorban található kép a
következő fontosabb stiláris mozzanatokból épül föl:
1. A kiinduló mozzanat egy
metafora, vagy pontosabban egy metaforikus jelző:
„gyöngyház-korán... át” - ami ahelyett állhat itt, hogy „gyerekkorán”,
„ifjúkorán” át, s az összekötő kapocs a kép és a jelentés közt
valószínűleg az, hogy a gyerekkor - a költő s az olvasó képzeletében -
éppolyan érzékeny, sebezhető, éppoly gyöngyösen fénylő, mint a kagyló.
2. E metaforikus jelzőtől egy
újabb metafora függ, a „tenger”, mely úgy veszi körül, s úgy
rejti magában a gyöngyházkagylót, mint az élet, a világ, a társadalom, a
korszak a növekvő gyermeket.
3. Illetve ez a tenger,
ahelyett hogy rejtette, óvta, táplálta volna a kagylót, „átvágtatott”
rajta - s ez egy újabb metaforával kombinált megszemélyesítés,
mert a tenger, élettelen tárgy lévén, önmagában nem, csak
megszemélyesítve, és mondjuk: egy paripához, méneshez, csordához
hasonlítva „vágtathat át” valamin. S nem vágtathat, legfeljebb csak
metaforikusan és megszemélyesítve, a tenger-metafora másik tagja: a
korszak, a világ, a társadalom sem.
4. S metafora az is,
hogy „vad ágyúszóval” vágtatott a tenger, s a helyett áll itt, mondjuk,
hogy: dübörögve. De míg eddig mindig a tengerről volt szó, itt hirtelen
a metafora másik tagja, a „korszak”, az „élet”, a „társadalom” kerül az
előtérbe, mert ezek már nem metaforikusan, de a szó szoros értelmében
átvágtathattak „ágyúszóval” a gyerek ifjú évein. Ebben az esetben a „vad
ágyúszóval”.
5. Metonímia, mert a
résszel vagy az okozattal utal az egészre, illetve az okra, vagyis az
ágyúszóval a háborúra, mely átdübörgött a vers hősének ifjúkorán.
(...)
Gyakori József Attilánál az
is, hogy nem így egyszerre villantja föl, hanem lépésről lépésre,
egymást követő hullámokban építi föl egy-egy többszörös
metaforáját. Mint például a Klárisok harmadik és negyedik
strófájában, ahol a lány ringó „szoknyás lábá”-nak vizuális képére előbb
a „harangnyelvek ingásá”-nak, aztán a folyóvízben hajlongó
„jegenyék”-nek s végül a folyóvízbe hulló „lombok”-nak metaforikus képei
mosódnak rá. De így rétegeződnek egymásra A város peremén híres
kezdősoraiban a várost ellepő denevérek, a várost ellepő korom, a földet
ellepő guanó és a lelkeket ellepő kor egymást követő képei, s rögtön
utána a pléhtetőt mosó esők, a pléhtetőt mosogató rongyok, a lelkeket
mosó bú, s a lelkeket mosó vér konkrét s metaforikus képei. S ilyen
többszörös metafora József Attila egyik legszebb komplex képe is, a
Külvárosi éj zárósoraiban:
Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az égen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
- ahol is öt kép, öt sík
mosódik egymásra, s van köztük nagyon is köznapi és magasztos,
kézzelfogható és elvont, emberméretű és kozmikus, vizuális és
metaforikus: a tapadós szél, a lobogó, szennyes lepedők, az égen csüngő
éj, a kötelen csüngő perkál s az életen csüngő bú képei.
S ugyanilyen gazdag belső
szerkezete, belső dinamizmusa van a Téli éjszaka egyik komplex
képének is:
A kék, vas éjszakát már hozza
hömpölyögve
lassúdad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmúlás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Itt előbb a harang kondul
(külső, akusztikai sík) - aztán hirtelen a belső, érzelmi síkra váltunk
át: mintha a szív lüktetne, aztán újra egy külső, vizuális sík villan: a
táj lüktet - aztán egy elvont, fogalmi sík: az elmúlás lüktet - aztán
hirtelen kozmikussá tágul a kép: a téli ég a harang, s benne a föld a
kongó harangnyelv - s végül újra a belső, érzelmi sík sejlik föl: mintha
a szív dobogása a külső, kozmikus harang visszhangja volna.
(...)
A síkváltással rokon, s
különösen József Attila késői verseiben játszik nagy szerepet az a
versbeli mozzanat, melyet magatartásváltásnak nevezhetnénk.
József Attila magatartás- és hangulatskálája, tudjuk, szokatlanul nagy:
hol játékos, hol irónikus, hol szenvedő, kínlódó, sértett, tiltakozó,
vádoló, kétségbeesett, lázongó, nosztalgikus, áhítatos, boldog, szelíd,
elcsendesedő, töprengő, tétova, cinikus, tudatos, harcos - s egy-egy
versen belül is gyakran átvált egyik síkról a másikra. Legjellemzőbbek
talán versvégi, a keserű kijózanodás és leszámolás „de hát”-os váltásai,
mint:
no de hát ne búsuljatok.
I/260/11
dehát ez is csak hallomás. II/2/12
Dehát kinek is szólanék - II/52/12
S gyakori az ellenkező irányú
váltás is: a kétségbeesés és a kétség percei után az adott valóság
fegyelmezett vállalása, mint például a Hazám utolsó szonettjének
kezdősorában: „S mégis, magyarnak számkivetve...”
(...)
(1966) |
