Lengyel András

A József Attila-életrajz kutatásának néhány kérdése

„Csak az olvassa versemet
ki ismer engem és szeret“
(József Attila, ÖV 2:382)

1

A címbeli témamegjelölés kétségkívül már önmagában is korszerűtlen; ahogy újabban mondani szokás, nem „trendi”. Kulcsár Szabó Ernő akadémikus, aki a mai magyar irodalomtudományi diskurzust igen nagy mértékben uralja, ki is mondta: a József Attila-kutatásnak ama törekvése, amely azt a célt tűzte maga elé, hogy „a biografiai én »hiteles és igaz« történetéhez szolgáltasson kifogástalan dokumentumokat”, tévúton jár. Az „én poetikai destabilizációja”, amelyet a későmodernség alapvető fejleményének tart, a „biografizmust” „tárgya elvesztésével” fenyegeti (Kulcsár Szabó Ernő; in: Újraolvasó. József Attila. Bp. 2001). Sőt irányításával immár meg is született József Attila új recept szerinti, „korszerű” „újraolvasásának” első kísérlete, egy konferenciakötet (2001) – amelyben életrajzi megközelítésű írás természetesen még véletlenül sincs. Ám ez a kötet, meg kell valljam, nem tudott meggyőzni a tudományos diskurzus új módjának magasabbrendűségéről, vagy akárcsak számottevő előnyéről. Maga Kulcsár Szabó Ernő ugyanis – nem elsőként, s nem is egyedüliként a magyar tudomány történetében – voltaképpen ideológus; nem leír, hanem előír, működése a metanyelv meghatározásáért vívott küzdelem része. S működése igazi eredménye egy importált, ám itt önjáróvá lett, az irodalom reálfolyamataitól teljességgel elszakadt metanyelv diktatúrája. Immár bekövetkezett, amitől hajdanán Heidegger óvott: „Ha a módszerre egy meghatározott szaktudomány meghatározott, izolált feladataihoz mérten előzetesen ráütjük mondjuk a mindenütt alkalmazható technika pecsétjét, akkor eleve lemondunk arról a lehetőségről, hogy valamikor majd eredeti értelemben értsük meg azt, s vakká válunk a tulajdon, ilyen kiindulással terhelt eljárásunkra. Megeshet, hogy a tárgyiság, melynek meghatározott irányultságú megragadása világos vagy kevésbé világos formában technikaként nyer magyarázatot és valósul meg – vagyis alapjában véve a tárgytól független meghatározási eszközként –, ezáltal végérvényesen beszorul egy tőle idegen felfogás skatulyájába. Méghozzá úgy, hogy a »módszereknek« és variációs lehetőségeiknek teljes körű felhasználásából a tulajdonképpen intencionált tárgy folyamatos eltévesztése következik” (Heidegger: Útjelzők. Bp. 2003. 18.). S ez a generálmódszerként használt metanyelv tanítványai kezén még inkább az üres általánosság steril közegében mozog. Nő tehát a sivatag – ahogy Nietzsche mondja. József Attila, az ember s életműve, mint szövegkorpusz és irodalmi történés pedig lényegében eltűnt az „újraolvasás” folyamán; legföljebb egy-egy kiragadott mozzanat s egy-egy kóbor szövegrészlet tűnik föl – mint puszta illusztráció. Aki a kötetet végigolvassa, a Kulcsár Szabó-tanítványok írásaiból a korábbiakhoz képest sem az emberről („a biográfiai én”-ről), sem életművéről nem tud meg semmi igazán újat és lényegeset. Márpedig, ha a kései kapitalizmus elvalóságtalanító folyamatai között élve még egyáltalán lehet beszélni irodalomról, akkor – akár tetszik ez, akár nem – az irodalomban legalább a mű és létrehozója, az alkotó releváns irodalmi tárgy. Azaz, aki e kérdésekről tájékozódni akar, az jobb híján ma is az immár „korszerűtlen” megközelítések eredményeire kell támaszkodjon.


2

Egy élettörténet a maga extenzív teljességében természetesen rekonstruálhatatlan; ami életrajzként áll össze, az – nem lehet tagadni – interpretáció. De nem önkényes interpretáció. Minden ember nyomokat hagy maga után, s ezek a nyomok sok évvel, évtizeddel később is érzékelhetők, értelmezhetők, s mint realitásfragmentumok alapját, kiindulópontját képezik annak a nyelvi formában megvalósuló értelmezési folyamatnak, amely – a nyomokra támaszkodva, azokból építkezve – elbeszéli, értelemegésszé szervezi a megismerésre váró, de immár jelen nem lévő élettörténetet. Az értelmező utólagos és „önkényes” eljárása és a megmaradt nyomok, realitásfragmentumok összjátéka így értelmes egésszé, szöveggé szerveződik. Olyan szöveggé, amelynek részleges fikcionáltsága tagadhatatlan, ám benne – ha sikeres az értelmezés – a realitásfragmentumok diadalmaskodnak az értelmező fölött, s az értelmező elfogadja a nyomok utasításait. Az életrajz tehát olyan interpretáció, amely nem függetleníthető teljesen az értelmezés nézőpontjától, az értelmező érzékenységétől, stb., stb., de puszta lehetősége is a fönnmaradt nyomok, a realitásfragmentumok minőségétől és mennyiségétől, egyáltalán: lététől függ. (Ezt, tudniillik a nyomok, a realitásfragmentumok meglétét a mégoly „tökéletes” metanyelv mégoly virtuóz működtetése sem pótolhatja.)
Ezeket a nyomokat pedig meg kell találni, föl kell fedezni, s a nem verbálisat verbalizálni kell. Enélkül a még oly kifinomult elméjű s fölkészült értelmező sem tud meglenni.
A nyomok viszonylagos ritkaságát, pontosabban korlátozott számát alapvetően két körülmény magyarázza. Az egyik magában az élet alakulástörténetében keresendő. Minden, ami létezik, előbb-utóbb elmúlik, s csak jól-rosszul érzékelhető nyomokat hagy hátra. A megtörtént s annak megmaradt nyoma pedig, bár nem független egymástól, soha nem azonos. A megsemmisüléssel, a dolog önazonosságának megszűnésével tehát valami végérvényesen elvész, s így értelmezésre szorul. A másik ilyen körülmény az értelmező partikularitása; a megtörténtet, bár egyénileg változó mértékben, de közvetlenül a maga teljességében soha sem látjuk át. Nézőpontunk parcialitása behatárolja, hogy mit láthatunk meg abból, ami elmúlt s ami így rekonstruálandóvá lett. A megmaradt nyomok egy részére tehát, saját, véletlenszerű egyediségünk következtében, egyszerűen nem figyelünk föl, nem vesszük észre. A tudomány, amely rendezett és kontrollált tudás, azonban tágíthatja azt a kört, amelyet észlelnünk lehet. Az életrajzi kutatás három legfontosabb előfeltétele így önként adódik. 1. Az életrajz föltárásához szükséges egy „földhözragadt” szorgalom és teljességre törekvés, amely minden nyomra – előzetesen rögzített értékpreferenciák nélkül, szűretlenül – fölfigyel s egybegyűjt. Hogy az összegyűlő nyomokból azután mi lesz értékes információ s mi puszta „szecska”, értéktelen hulladék, csakis utólag megítélhető dolog. A korai, időelőtti szelekció előítéletszerűen leszűkíti a lehetséges nyomok körét, s tévútra vezet. 2. Legalább ilyen fontos az az érzékenység, az a distinkció-képesség is, amely fölismerni segíti az élettörténet immanens logikáját. Ez, az első szempont ellentéteként, látszólag messzemenően „szubjektív” valami; ítélőerőt s ítélnitudást föltételez. S kétségtelen is, ehhez az érzékenységhez bizony nem vezet királyi út, ehhez nem elég egy-egy nagyhírű professzor hűséges tanítványának lenni. Ehhez a nyomokra való ráhagyatkozás alázata s bátorsága kell. S mindebben a legfőbb segítség – bármily egyedi fejleménynek tekinthető is – a kutató fölhalmozódott személyes tapasztalata, amely az élet teljes köréből válik ki és szűrődik le. Olyan kvalitás tehát ez, amely csakis át nem ruházható személyes teljesítmény eredménye lehet: meg kell érte szenvedni. Ám kialakulása ugyanakkor összefügg egy sor metaszubjektív tudásstruktúra elsajátításával is; az általános történet, a lélektan, a szociológia, a filozófia, a kulturális antropológia, sőt – horribile dictu – még a valódi, nem ideologikusan működtetett hermeneutika eredményeinek ismeretével is. 3. A harmadik szempont pedig, mindezek kontrasztjaként, de nem megszüntetőjeként az az érzékenység, amely az értelmezőnek saját kora nagy tendenciái közötti eligazodását biztosítja. A saját, kontrollált perspektíva nélküli rekonstrukció ugyanis szükségképpen vak és élettelen, a szó negatív értelmében „filológiai” – az ilyen, „vak” adattömegre mondták hajdanán (elméletileg egyébként tévesen), hogy „pozitivista“.
A harmadik szempont szerepe, persze, erősen kétélű és kockázatos. A saját, értelmezői érdekeltség eluralkodása ugyanis magát az értelmezést teszi kockára, sőt veszti el. Ám tárgyarányos figyelembe vétele nemcsak pragmatikus könnyebbséggel jár (kijelölvén az aktuális nézőpontot), de – explicitté válva – a kutatás aktuális értelmét is megadja. Az életrajz teljesítőképessége mindenesetre jórészt azon múlik, hogy a fönti három legfőbb szempont az értelmezés során mennyire van belső harmóniában.


3

Nagy kérdés, persze, mire jó egy, mégoly sikerült életrajz is. Az irodalomtudomány, köztudott, már hosszú ideje, jóval Kulcsár Szabó Ernő föllépése előtt, arra törekszik, hogy az életrajzot mint „idegen”, az esztétikum autonómiájába bele nem tartozó, sőt azt szennyező fejleményt kiiktassa, érdektelenné és fölöslegessé nyilvánítsa.
Az életrajz – igaz, a „korszerűséggel” szembeforduló – aktualitását magam abban látom, hogy két vonatkozásban is döntő fontosságú fölismerésekhez vezet, illetve vezethet. Az egyik vonatkozás, persze, nem irodalomtudományi, hanem történeti (s ha tetszik, „irodalmi“). Az emberi személyiség, ha a maga gazdagságában, történeti folyamatként föltárul, olyan érdekes és tanulságos fejlemény, amely a maga faktualitásában a legjobb klasszikus fikciókkal, a regényekkel is vetekszik, s igen magas fokú önmegértést tesz lehetővé. A mai, immár erősen kiüresedett életvilágunkban, a rejtett szándékokat érvényesítő piárértelmezések uralkodása idején, amikor minden az (ön)manipuláció szolgálatába kényszerül, ez fölbecsülhetetlen jelentőségű lehetőség. Erről lemondani öncsonkítás, a manipuláltságba való beletörődés. (Hogy azután az így megszülető életrajzot milyen tudományos skatulyába szorítjuk bele: egyáltalán tudománynak, irodalomnak vagy bármi másnak nevezzük – teljességgel érdektelen.)
A másik vonatkozás viszont, bár közvetett kontrája a hermeneutikának, elsődlegesen irodalomtudományi érdekű. Sőt éppen a ma „korszerű” törekvések, így pl. maga Kulcsár Szabó Ernő is beszélnek – sajnos, nem indokolatlanul – az én-integritás elveszítéséről, a szerzői szerep visszaszorulásáról vagy egyenesen „haláláról” stb. Ha ezeket az egyivású, de különféle megfogalmazású diagnózisokat komolyan vesszük, lényegüket elfogadjuk, két értelmezői út nyílik meg előttünk. Az egyik a hermeneutikáé (nem a provinciális magyar vátozaté, hanem az „igazi”, eredeti hermeneutikáé): megpróbálunk a szuverén én figyelmen kívül hagyásával csupán magára a szövegre, a szöveg ún. figurális utasításaira hagyatkozni. Az eredmény, jó esetben is eleve korlátozott lesz, nagy területek szükségképpen homályban maradnak. A másik, a nehezebb út (nem tagadva természetesen az igazi hermeneutika itteni lehetséges szerepét és létjogosultságát sem) éppen arra keres magyarázatot, hogy mi és hogyan vezetett a szuverén én elvesztéséhez, pontosabban mind erőteljesebben érvényesülő redukciójához. Ez az (ön)értelmezés természetesen többféle eljárással is megkísérelhető; közülük az egyik a nagy alkotók valóságos, nem fiktív személyiségtörténetének rekonstruáló értelmezése.
Ebbe a rekonstruáló elemzésbe vizsgálandó tárgyként természetesen a személyiség egésze, azaz biológiai és fiziológiai adottságai éppúgy beletartoznak, mint szokványos hétköznapjai alakulástörténete („mosócédulákkal” és „újraoltási bizonyítvánnyal”) vagy – végső szinten, de egyáltalán nem utolsó sorban – az önmegnyilvánulás legmagasabb rendű alakzatai, az életmű darabjai, a művek.
Az irodalmi mű ugyanis, a provinciális magyar hermeneutika vélekedésével ellentétben, korántsem csupán valaminő intertextualitás. Az alapvető nagy dilemma, amely az irodalmi mű értelmezését behatárolja, kétségkívül az: élet és mű, avagy szöveg és szöveg kerül egymással relációba, amikor egy új szöveg születik? Hogy szöveg és szöveg érintkezik és hat egymásra ilyenkor, sőt bizonyos mértékig a szöveg még önmagát is írja, kétségtelen. Ám legalább annyira kétségtelen az is, hogy a szövegeken túl (alatt, fölött, mellett, ahogy tetszik) van még valami, ami hat, valami ősformájában még verbalizálatlan, az „élet”. Az alkotás, sőt maga az irodalom tulajdonképpen ennek a még nem szövegszerűnek a folyamatos verbalizálási kísérlete. (Szöveg és szöveg összjátékát ez a még nemverbális alakítja ki, teszi érdekessé és fontossá, avagy teljességgel érdektelenné, puszta könyvtártöltelékké.)
Ezt a magyar klasszikus modernség még tudta. Ezért, az e fejleményben való lehetőségbeszűkítő elmozdulást érzékelve, beszélt Ady Kosztolányiról mint „irodalmi író”-ról, s később ezért rajzolta meg az éleseszű (s rosszmájú) Szabó Dezső a maga Babits-portréját úgy, ahogy megtette. Szabó ugyanis, kiélve személyes ellenszenvét, Babitsra rávetítve éppen élet és mű viszonyának szöveg és szöveg viszonyára való áthelyeződését diagnosztizálta. Ha eltekintünk jellemzésének szándékolt, karikírozó túlzásaitól, jellemzését itt nagyon is érdemes fölidéznünk. Előbb, 1921-ben még karikatúra-szerű a leírás: „Egy napon aztán megjelent az irodalomban egy Babarov nevű költő. Babarov nem élt, nem evett, nem ivott, nem csókolt, nem aludt, nem álmodott, Babarov éjjel-nappal idegen országbeli verseket olvasott, azokból írta ki a rímeket, vagy pedig maga írt verseket. Ő a világot a b-betű zenéjében hallotta, s költészetében egybekötötte a nyelvnek minden b-vel kezdődő szavát. Ezért igen csodálták, s ő maga sem volt elégedetlen magával.” (Szabó Dezső: Csodálatos élet. Bp. 1921. 124.) Nyolc évvel később, 1929-ben, a Halálfiai Babitsáról írva viszont már tárgyisabban (bár nem kevésbé élesen) ír: Babits „[s]zámára irodalom és művészet nem az emberi lélekké fájt vagy örvendett világ szükségszerű kifejezése. Szó, szó, szó: ez a világ, ez az élet, ez minden. És e szavaknak jelentése egyáltalán nem fontos. Hanem: az alakjuk, formaváltozásaik, zengésük, ritmusuk. A költészet annyi, mint játszani a szavakkal. A költő sajátos vegyüléke a zenebohócnak, az eqvilibristának, s a Dammer Augusztnak. Minél jobban, minél többféleképp tud jászani a szavakkal: annál nagyobb költő. Egyetlen egy Biblia van, az élet könyve: a szótár, amely néha rímszótár.” „Az ember olvas rengeteg latin, görög, angol, francia, német és más verset. Jó tanuló emlékezetében ezer rím, ezer ritmus, ezer fogás, a verskötéltáncolás ezer ügyes mozdulata csillog egybe. És akkor veszünk egy témát, mert a buta és műveletlen közönség értelmet is akar, bármit, szerelmet, családi érzést, ez nem fontos: és a beszedett rímek új összetételben csattognak, a felszívott ritmusok peregnek, zengnek a hanghullámok s a formákba csalt szavakból kiárad a filozopter-világ egyetlen nagy kéje: a szó erotikája.” (Kritikai füzetek, 1929. 35-36, 39.) Ezt a kétségkívül eltúlzott, de egészében mégis jól érzékelt új tendenciát láthatóan Szabó Dezső nem fogadta el irodalomnak. Az ő fölfogásában az igazi irodalom még nem ez. „A költészet, az irodalom: orgona, hegedű, zongora, cimbalom vagy furulya: kifejezője a világban történő embernek és az emberben történő világnak.” (Uo. 39.) Sőt, mint a reakciókból kikövetkeztethető, maguk az érintettek: Kosztolányi, majd Babits sem vállalta eszményként azt, amivel őket jellemezte Ady, illetve Szabó Dezső: egy életre megsértődtek érte. Irodalomeszményük tehát nekik is más volt; nem lehet leszűkíteni őket valamiféle szövegesztétikára.
Ez érthető. Nehezen tagadható ugyanis, hogy – végső lényegét tekintve – a Szabó Dezső formulázásában idézett eszmény még egy teljesebb, egészebb irodalmat tételez, mint az, amit Babitsra rávetítve, elutasít. A szöveg és szöveg viszonyát megtestesítő változat az egészebbnek csak speciális (s csak tendenciaszerűen létezhető) esete; egy olyan változat, amely tendenciává is csak bizonyos történeti fejlemények eredményeként válhat, s mint ilyen is önfélreértés. Léte tehát megmagyarázandó.


4

A József Attila-kutatás – ha eltekintünk Kulcsár Szabó Ernő lekezelő, sőt lebecsülő véleményétől – látszólag jó helyzetben van. A József Attila-irodalom immár könyvtárnyi, s Szabolcsi Miklós, aki évtizedeken keresztül meghatározó egyénisége volt a kutatásnak, be tudta fejezni nagymonográfiája utolsó kötetét is. A Kész a leltár (1999) megjelenésével teljessé vált a költő életének és művének az az impozáns földolgozása, amely, nagyon tudatosan, egységben akarta láttatni az életutat s az életművet, amely tehát a maga integratív módján részben föltárta, részben összefoglalta mindazt, ami a tárgykörben addig tudható volt. S nem is vitás, a négykötetes, összességében több ezer oldalra rúgó nagy összefoglalás még jó ideig megkerülhetetlen lesz: minden értelmezésnek valamiképpen innen, a Szabolcsi lerakta (összefoglalta) alapértelmezésből kell kiindulnia. Teljesen azonban e nagy munkával sem lehetünk elégedettek. Szabolcsi Miklós igazában nem filológus, hanem esszéíró alkat volt, legnagyobb erényei – a lényeg megragadása, tömörítése, elegáns előadása – esszészerű megnyilatkozásaiban érvényesültek igazán. Az életrajzi filológia (s végső soron maga a nagymonográfia megírása is) számára csak egy önként vállalt, s becsülettel teljesített, ám – fölismert szükségessége ellenére – némileg alkat-idegen feladat volt. S mivel a József Attila-értelmezés elsődleges feladata hosszú időn keresztül a kultikus és/vagy „politikus” értelmezésekből való kikevergődzés szakmai föltételeinek megteremtése volt (ez, nyugodtan mondhatjuk, lényegében mára sikerült is), az életrajz óhatatlanul kapott egy elegáns, finom stilizálást – mielőtt egy sor probléma részletes és konkrét tisztázására sor került volna. Ez az adott kutatástörténeti helyzetben teljességgel indokoltnak, szükségszerűnek tekinthető, ám úgy vélem, dacára a ma más irányba távolító szakmai trendnek, ma már nem tartható.
Szerencsére a József Attila-kutatás, amely elmarasztaltatott a biográfiai, kór-, párttörténeti kutatások túlhajtásában, az évtizedek során meglehetősen nagy életrajzi anyagot halmozott föl. Ezek az adatok persze sokezer publikációba, gyakran hírlapi közleményekbe szétszórva, olykor „idegen” érvelésekkel vegyítve, egymásra még nem vonatkoztatva, mintegy nyersanyagként léteznek – de léteznek. S bár a jelen állapotban ez az anyag alkalmatlan az értelmezés érdemi befolyásolására, értelmezésbeli fölhasználásra, egy nagy lehetőség immár megvan. Az az adattömeg, amellyel nagyságát illetően legföljebb csak a Petőfire és Adyra vonatkozó anyag vetekedhet, integrálható egy napról-napra haladó, nagyon részletes József Attila-kronológiában. Egy ilyen összeállítás természetesen sok mindent „nem tudna“, sokféle jogos és valóságos szakmai igényt nem elégítene ki. De rögzítené a „nyomokat“, mindent, ami elérhető, s egy ilyen, szoros időrendben nagy részletességgel egybeállított nagy anyag olyan szilárd és részletes életrajzi vázat adna, amely megbízható alapja, kiindulópontja lehet egy sor további különféle kutatásnak.
S egy ilyen kronológia összeállítása, „némi” tájékozottságon túl, elég nagy részben „csak” szorgalom és munka kérdése. (Sajnos, az elvileg szóbajöhető kutatók száma kicsi; Péter László például immár jó ideje eltávolodott a József Attila-kutatástól, Tasi József pedig meghalt. Magam persze, ha körülményeim engednék, vállalkozhatnék erre a divattól amúgy is lenézett munkára, azaz megehetném, amit most „kifőzök”, de ki tudja, mire futja még az időből, erőből. Mindenesetre nem zárom ki annak lehetőségét, hogy végül is készítek egy ilyen kronológiát. Aki megéli, meglátja.)
Annyi minden személyi körülménytől függetlenül máris bizonyos: egy ilyen nagy részletességű, „teljességre” törekvő kronológiára nagy szükség lenne, s megszületése – hála a József Attila-kutatók egész seregének – immár nem tartozik a jámbor, ám eleve elérhetetlen óhajok közé.


5

A kronológia azonban, minden gazdagsága és részletessége ellenére, jellegéből fakadóan nem elégítheti ki az életrajz összes kívánalmait. Lehetőségeit legalább két nyomós ok korlátozza. Az egyik elvi. A kronológia a maga „száraz” adatszerűségében csak kiindulópont lehet; az életrajz, amely az életút értelmezésébe szükségképpen bevonja a művek sokrétű tanulságait is, a puszta kronológiánál mindenképpen nagyobb igényű, összetettebb vállalkozás. Egy sor értelmező munkára tehát csak a kronológia megjelenése után, arra (is) építve, de azon lényegesen túllépve kerülhet sor. A másik ok messzemenően gyakorlati. Az életút eseménytörténete – részben forrásadottságok, részben irodalmon s tudo- mányon túli szempontok kitartó érvényesülése miatt – ma még egy sor lényeges ponton lukas. Van persze e területeken is sok nyom, amely külön-külön is, együtt pedig föltétlenül beszédes, s legalább annyit jelezni képes, hogy hová kellene koncentrálni az adatföltáró munkát. Ezek a „nyomok” azonban önmaguktól nem állnak össze, s önmagukban nem is elégségesek. Az igazán új eredményekhez sok szerencse (új, még nem ismert források előkerülése) s kitartó, módszeres kutatói erőfeszítés szükségeltetik.
Hol vannak ezek a lukak? Mire kellene koncentrálni az életrajzi anyagföltáró munkát? Azt kell mondanom, sajnos, hogy az életút minden szakaszában fölfedezhetők fehér foltok, érdemi hiátusok.
Közülük néhányat inkább csak emlékeztetőül, a kutatói kedv ébresztgetése céljából az alábbiakban megemlítek. A szóba kerülő kérdések teljes problématörténete óhatatlanul szétfeszítené e jegyzetek keretét, s egyben sok olyan részletet görgetne maga előtt, ami igazában csak munka közben kell hogy kéznél legyen.


6

A születés, a család, a gyerekkor s az első ifjúság rajza a József Attila-irodalom egyik legkidolgozottabb része. Maga Szabolcsi Miklós is itt hozta talán a legtöbb újdonságot, szűz anyagot, s mások, Péter Lászlótól mondjuk Valachi Annáig, szintén sok mindent tisztáztak e területen. Nem kapott azonban kielégítő történeti-szociológiai értelmezést az a fejlemény, amelyet a költő alapos értője, a „szakmabeli” Petri György, a maga nyers és tabukra nem ügyelő modorában lumpen vonásként emleget (vö. Petri György: A szabadság hagyománya. Bp. 2001. 111-112.). Ez az életmód, amelybe a gyermek József Attila – egyáltalán nem önszántából – belekényszerült, tőle függetlenül is izgalmas és fontos történeti kérdés, későbbi életvitelét s konfliktusainak egy jelentős hányadát pedig végső soron ide vezethetjük vissza. A probléma itt az, hogy ennek a ténynek a tudomásulvétele nem illik bele bizonyos kultikus eredetű klisékbe, zavarja azok érvényesülését, erős tehát a kimondott, kimondatlan befogadói hárítás. S a hárítást megkönnyíti az a tény, hogy József Attila életében, szinte gyermekkorától, kétségkívül, más tendenciák is jelen voltak – a ferencvárosi gyerekből ezért lehetett költő, járhatott be egy olyan utat, amely indulási helyzete ellenére lehetővé tette alkotóvá válását. Így mindenekelőtt már korán érték hatások, gyámja, Makai Ödön környezetében egy mereven kötelességteljesítő zsidó munkaéthosz felől is. Ám József Attila – nem genetikai értelemben vett – „zsidósága”, a zsidó kulturális tradícióhoz, habitushoz való – részleges és ellentmondásos – hasonulása megint bonyolult kérdés. Ez részben a lumpen-beállítódás ellenpontja s ellensúlya életében, s mint ilyen, egyértelműen serkentő, teljesítménynövelő szerepű egyéni késztetés – erre már Beney Zsuzsa, majd magam is rámutattunk. Ugyanakkor itt, a lumpen kontra „zsidó” késztetések szükségszerű konfliktusaiban keresendő állandósult érzelmi s intellektukális ambivalenciáinak egyik komponense. A precíz leíráshoz s a mélyebb értelmezéshez mindenesetre további filológiai, történeti-szociológiai és lélektani szempontokat egyaránt mozgósító elemzésre lenne szükség.
Ugyancsak kora fiatalságához köthető (ám élete végéig elhúzódó) az az életrajzi probléma, amelyet legegyszerűbben a nemzeti identitás belső konfliktusaként írhatunk le. József Attila ugyanis, mint köztudott, apja révén román eredetű volt, s bár anyja, akitől nyelvét kapta, magyar („kun”) volt, „vallása”: első vallási inspirációi görög-keleti, azaz „román” tradíciót közvetítettek hozzá. S „románsága” kérdése később is, ismét és ismét fölmerült. A szegedi egyetemen egyik professzora, mint magától a költőtől tudjuk, „leoláhozta”, majd Párizsban fölmerült benne annak lehetősége, hogy (miként néhány Franciaországban letelepült román írókortársa) ő is „francia” költő legyen, aki magyarul többé nem ír, a harmincas években pedig a budapesti román kulturális attasé, Balta Mózes hivatkozott „románságára”, sőt ő rá is vette román versek fordítására. (Noteszében pedig, jellemző ez is, egye- bek közt egy erdélyi román irodalomtörténész címe is megvolt.) S hogy ezek a kérdések valódi problémái voltak, vers, a nevezetes A Dunánál is jelzi, amely – közvetlenül egyik pszichoanalitikus orientáltságú önanalízise után – e problémákat is újra tematizálta: immár pozitív, kibékítő formában. Az apai ágú román eredet igazi következménye viszont, bármily paradoxonként tűnik is ez föl, magyarságtudata kompenzációs szerkezetében jelenik meg. József Attila tudatosan s hangsúlyosan „magyar” lett, életútja során orientációja „nemzeti” vonása újra s újra hangsúlyosan megjelenik. S úgy vélem, identitása román komponense nélkül magyarságtudata is más, szimplább, egysíkúbb, ám talán konfliktusmentesebb lett volna.
Mindezt, nem kétséges, jó lesz szem előtt tartanunk, ha nem akarunk nagyot tévedni, amikor életútját és -művét értelmezni igyekszünk.
De vannak problémák, amelyek „csak” a források lappangása miatt problémák, ám e hiányok szükségképpen rövidre zárt, leegyszerűsítő értelmezésekhez vezetnek. Nem kétséges, hogy az egyik ilyen nagy hiány, amelyet mielőbb föl kellene számolni, a Hertha Böhmhöz írott levelek fölkutatása lenne. A Hatvany család német nevelőnője ugyanis nemcsak mint a költő egyik „nőügye” érdekes (sőt így a legkevésbé érdekes). A levelek igazi jelentősége – mint Hertha fönnmaradt s publikált válaszaiból kikövetkeztethető – abban keresendő, hogy ezekben – élete egy nagy átalakulásokba torkoló szakaszában – olyan szereplehetőségeket próbálgatott, amelyeknek megismerése sok mindent megmagyarázhatna vele kapcsolatban. A párizsi életszakasz, úgy vélem, ezek nélkül alig-alig érthető. A József Attila-filológia egyik nagy, s talán még nem teljesen reménytelen feladata így Hertha Böhm hozzátartozóinak fölkutatása, s a költő hozzá írott leveleinek begyűjtése, publikálása lehet. Itt, sajnos, a múló idő nem a kutatásnak kedvez; az idő múlásával egyre kisebb az esély, hogy e levelek előkerüljenek. Márpedig ezek, hadd szögezzem le, sok jel szerint hasonló jelentőségű dokumentumok lennének, mint a később Vágó Mártához írottak.
S ha már Vágó Márta szóba került: hasonló hiányként tartandó számon egy közvetett, ám a költőről föltehetően nagyon sok információt szolgáltató forrástípus – Vágó Márta 1928/29. évi levelezése, mindenekelőtt Márta és Mannheim Károly levélváltásai. (Mannheim egyik, költőnket tárgyaló levele, tudjuk, 27 oldalas: benne az Attila–Márta-viszony mindama vonatkozása, amelyet Mannheim fontosnak vélt.) Ezek a levelek megint csak nem mint „szerelemtörténeti” források ígérik a legtöbbet. Igazi jelentőségük a költő filozófiai tájékozódása és készülő „metafizikája” története szempontjából lenne. Valamint, egyáltalán nem utolsó sorban, annak a szociokulturális hasadásnak a megértéséhez járulhatna hozzá, amely a Vágó-család és József Attila együttélését, a költő „benősülését” akadályozta meg.
Minden látszat s előítélet ellenére sok feladatot kínál még József Attila munkásmozgalmi szerepvállalásának rekonstruálása is. Jelenleg ugyanis jórészt üres általánosítások, ilyen-olyan szempontú stilizálások, sőt, igen nagy számban, spontán és/vagy tudatos hamisítások állnak rendelkezésünkre. Itt, úgy vélem, minél több konkrétumra volna szükség, hiszen ahogy korábban e szerepvállalás ideologikus fölhasználása, ma ellenkező előjelű, ám azonos természetű bagatellizálása szakmailag nem tartható. Akárhogy ítéljük ugyanis meg (vagy el) ezt a szerepvállalást, bizonyos, hogy a költő számára lényeges (bár alapvetően konfliktusos) fejleményről volt szó. Benne olyan tendenciák manifesztálódtak, amelyek a kései modernitás lényegéhez tartoztak, s amelyek a költő egész világlátását, sőt – időben változó mértékben és formában – költészetét is messzemenően alakították. Ezen, tetszik vagy sem, a Vértes Györgyék „mozgalmi” misztifikációjára adott mai antimozgalmi misztifikáció sem változtathat.
Részben e jelenségkörhöz tartozik, de ennek egyik speciális elágazásaként értelmezhető József Attila 1933. nyári „kisiklása”, az úgynevezett Rátz Kálmán-epizód. Erről többször írhattam már, sok mindent sikerült is tisztázni, de nem kétséges számomra, hogy A nemzeti szocializmus című rövidke alkalmi írás egy nagy gondolkodástörténeti fejleménynek csupán csak az érzékelhető fölszíne: a jéghegy csúcsa. József Attila politikai gondolkodásának ambivalenciák és váltások során keresztül is érvényesülő mélyebb következetessége olyan fejlemény, amely az eddigieknél sokkal mélyebb és alaposabb, empirikusan is alátámasztott értelmezést kívánna.
Amiként komoly vizsgálatot érdemelne a Szép Szót szerkesztő, a Szép Szó körében központba állított „urbánus”, „liberális” József Attila jellemzése is. Kétségtelen, hogy élete utolsó szakaszában ehhez a körhöz tartozott; először itt kapott olyan meghatározó – s az olvasóközönség és az irodalmi élet számára is egyaránt érzékelhető – szerepet, amely őt megillette, s amely tényleges jelentőségének már-már megfelelt. Ugyanakkor, sok jel szerint, ez a viszony egyelőre féloldalasan, a Szép Szó köre által inspirált módon lett csak értelmezve s jellemezve. Ám a Szép Szó és József Attila viszonya sokkal összetettebb (s alighanem látens konfliktusokkal telítettebb) volt, mint amennyire ez a szakmai köztudatban is él. Elég, ha e vonatkozásban csak két mozzanatra utalunk. Figyelemre méltó pl. Szántó Judit megjegyzése, aki egy helyen arról ír, hogy „Attila liberális? Ugyan.” – Azaz számára még a föltételezés is abszurd. S ha e megjegyzés érvényében kételkednénk, meglepő módon az ellenérdekeltségű, minden fönntartás nélkül „szépszós” vonzalmú Vágó Márta is arról beszél, hogy Attilának a Szép Szón kívül volt egy másik, általuk nem igazán ismert baráti köre is. Sőt Vágó Márta szerint Ignotus Pálékban egyszer még az is fölmerült, hogy a költő talán „átállt” a másik táborba – azaz, ők maguk sem voltak teljesen bizonyosak összetartozásuk erejében.
A szövegek, amelyek a költőtől, illetve szerkesztőtársaitól fönnmaradtak, önmagukban is az orientációk különbözőségére, másféle értéktételezésre hívják föl a figyelmet. Ezek alkalmi szövetsége, persze, tény, melyet hiba lenne tagadni, ám a különbség különbség marad, amelyet át kell világítani s meg kell érteni. Summa summárum, úgy vélem, ezekben az utolsó években, minden személyes s történeti egymásrautaltság ellenére, József Attila gondolkodástörténeti pozíciója összetettebb s magasabb rendű volt, mint környezetéé, mint szerkesztőtársaié.


7

Külön nagy problémakör a pszichoanalízis: az alkalmazott terápiák éppúgy, mint az önmegértés szolgálatába állított s költőileg is hasznosított pszichoanalitikus elmélet. Itt, rosszhiszeműen, lehet a József Attila költészetén „élősködő” analitikus interpretációkról beszélni (ahogy ezt Kulcsár Szabó Ernő teszi), ez azonban értetlenségre, legjobb esetben is egyoldalú és felületes tájékozottságra vall. Kétségtelen ugyan, hogy születtek írások, amelyek analitikusan orientált értelmezését adták az életmű egyes darabjainak vagy némely vonatkozásainak (e vonatkozásban leginkább Szőke György írásai említhetők meg), s a versekben alkalmilag bizonyos „tünetek” regisztrálására is sor került. A költő betegségének mibenléte, egyáltalán a betegség versus stigmatizáció kérdése azonban sajnos valós kérdés. Ma a Bókay–Jándi–Stark szerzőhármas stigmatizáció-elméletével szemben a „betegség” mellett látszik kialakulni némi konszenzus. A diagnózis azonban már korántsem nyilvánvaló. A nehézség abból fakad, hogy József Attila immár nem vethető alá egy szokványos orvosi rutinvizsgálatnak, csak a véletlenszerűen rendelkezésünkre álló, s különböző értékű források másodelemzése végezhető el. Ez pedig egyszerre kíván filológiai és orvosi fölkészültséget; az egyik vagy a másik területen való jártasság nem elegendő. Így, azt hiszem, e témakör még jó ideig ad kutatnivalót. Ám, tegyük mindjárt hozzá, a pszichoanalízis mint tárgyalandó terület egyáltalán nem szűkíthető le a betegség kérdésére, sőt a betegség esetleges versbeli fölbukkanására sem. Az igazi kérdés ennél sokkal szélesebb kört fog át, s lényegében másfelé, lényegesebb problémák megértése felé vezet.
Abból érdemes kiindulni, hogy József Attila mint páciens több analitikus gyakorlatával is megismerkedett. Valamiképpen mindegyiktől (elsősorban Rapaport Samutól és Gyömrői Edittől) megtanult valamit a pszichoanalitikus elméletből és technikából. A legtöbbet, közvetve, származékosan, nyilvánvalóan első analitikusától, Rapaport doktortól, akinek két könyvét, tudjuk, átstilizálta, sőt alighanem lényeges pontokon át is írta. Az eközben szerzett ismeretek pedig, megtetézve magasszintű elméleti érzékenységével és folyamatosan gyakorolt autodidaxisa eredményeivel, lehetővé tették számára, hogy – kihagyva a processzusból analitikusait – önmaga értelmezésére is vállalkozzék. Ennek számos fontos dokumentuma van, így pl. az úgynevezett Rapaport-levelek, a Szabad-ötletek jegyzéke s még több más hasonló jellegű írás. Az elemzőmunka, amely ezekre irányul s adekvát megértésüket célozza, még korántsem fejeződött be; a munkának inkább csak az elején járunk még. Annyi azonban már így is bizonyosnak látszik, hogy József Attila a pszichoanalitikus elméletet (s az alkalmazható technikát) mint önmegértési modellt – s mint költészeti nyersanyagot kezelte. Mindkettő, úgy vélem, rendkívül fontos. Úgy tetszik, utolsó éveinek az emberről nyert tapasztalatai, egész antropológiája ebben az önmegértési modellben gyökereznek, s ezáltal nyerik el alakjukat. Az, hogy mindehhez nem egy tiszta „freudista” értelmezést használt föl, hanem korábbi orientációinak (marxizmus, sőt még korábbi idealista metafizikája) némely elemeivel is szintetizálta azt, csak bonyolítja a dolgot, de nem hatálytalanítja. S a világról s az emberekről nyert fölismerései súlyát nemcsak végső személyes radikalitása, öngyilkossága jelzi. Mint költő is élt ezekkel a fölismerésekkel. Sőt, nyugodtan állítható, az utolsó években a személyes élettörténet ezen az analitikusan orientált önmegértési modellen keresztül, ennek közvetítésével vált költészetté. Az életrajz közvetlen, primér költészettörténeti relevanciája – nagyon markánsan – itt érhető tetten.
Az analitikus problémák vizsgálata tehát úgy része az életrajzi kutatásnak, hogy eredményei három jól elkülöníthető, ám mégis szorosan összetartozó irányba mutatnak: a betegség, az önmegértési modell s a kései költészet megalkotottságának mikéntje ugyanis együtt, egymástól csak mesterségesen elválasztható szimbiózisban jelentkeztek.
Azaz, mondjuk ki, a pszichoanalízis elsődlegesen nem a József Attila-értelmezés eszköze, nem tünetregisztrálás, hanem a költői alkotás tárgya és modellje. Nagyon naiv hermeneutika az, amely ezt az összefüggést figyelmen kívül hagyja, s „közvetlenül”, a hermeneutika általános elmélete alapján magyarázza az életművet.


8

Az életrajzi kutatásnak természetesen van egy rutinszerű, hétköznapi szintje is; ezek azonban úgynevezett egyszerűségük ellenére ugyancsak nagy hozzáértést kívánnak, s várható eredményeik is gyümölcsözőek.
E területről itt s most csak kettőt említek meg. Az egyik a költő levelezésének összegyűjtése s szövegkritikai igényességű közzététele. A régi, „válogatott” levelezéskötet (1976) ma már nem elegendő a fokozódó igényekhez; immár itt az ideje az elérhető teljességre törekvő kiadásnak. A munka folyik, a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárának két munkatársa, H. Bagó Ilona és Hegyi Katalin a szöveggondozást jórészt már el is végezte, lényegében „csak” a jegyzetelés munkája van hátra. Ez a szövegkorpusz, ha megjelenik, méreteinél s gazdagságánál fogva a kutatás nélkülözhetetlen segédeszköze, lényeges új fölismerések fölismertetője lesz. A másik ilyen feladat a költő dedikációinak teljességre törekvő összegyűjtése és – hasonmással, valamint magyarázó jegyzetekkel kísért – publikálása lehet. 1980-ban ugyan már megjelent ennek első, „nyers” változata, M. Róna Judit úttörő összeállítása a József Attila kéziratait regisztráló katalógusban. Azóta azonban jelentékenyen gyarapodott ez az anyag, sok, eddig ismeretlen dedikáció került fölszínre, s immár a neves kéziratgyűjtő, Kiss Ferenc egymaga több mint 150 dedikált József Attila-kötetet őriz gyűjteményében. Egy ilyen dedikátum-kiadásnak mindazonáltal nem egyszerűen csak a mennyiségi növekedés adja meg az értelmét, hanem az ezekhez kapcsolódó jegyzetek – s a minderre épülő másodértelmezések lehetősége. A dedikáció-sorozat ugyanis együtt, mint máshol már szóltam erről, olyan szeriális forrás, amely sokrétűen kiaknázható. Az életrajzi eseménytörténet pl. éppúgy nyer vele, mint – mondjuk – az alkotó irodalmi kapcsolathálózatának föltárását célzó történeti-szociológiai kutatás.
Úgy vélem, a József Attila körül mára fölhalmozódott nagy életrajzi anyag kínálta sokféle lehetőséget kihasználatlanul hagyni vétek, sőt szakmai vakság lenne. Az egyedülállóan gazdag anyag másodelemzése ugyanis, a konkrét részeredményeken túl, óhatatlanul az irodalomtörténészi megközelítések és a lehetséges módszerek finomodásával jár.


9

Zárásként mindazonáltal hadd mondjam ki: aki másként akarja megközelíteni az életművet, aki másként definiálja saját kutatása tárgyát, ma megteheti. Ma, talán mondani sem kell, a „korszerűnek” címkézett értelmezési irányok és módszerek vannak tudománypolitikailag preferált helyzetben, akadémiai stallumok birtokában. A kérdés ma nem az, hogy az irodalomtudományi mainstream hallathatja-e saját hangját, megjelenítheti-e saját értelmezési javaslatait, hanem sokkal inkább az, hogy a marginalitásba szoruló értelmezési pozíciók képviselhetik-e azt, amit – szembefordulva az uralkodó sodorral – ma is helyesnek és követendőnek vélnek, avagy azok a törekvések, amelyek az uralkodó metanyelvben fejeződnek ki, immár kizárólagossá váltak.
A kérdés ma még, szerencsére, nyitott.
 

 

 
Impresszum