(részletek)

A húszas évek utolsó harmadában József Attila egy költészetbölcseleti teória kialakításán fáradozott. Egyidejűleg írott terjedelmes cikkei: az Ady-vízió, Az Istenek halnak, az Ember él című Babits-pamflet, a Magyar Mű és Labanc Szemle és az Irodalom és szocializmus elegendő anyagot szolgáltatnak ahhoz, hogy a körvonalazódó gondolatrendszert rekonstruáljuk, sőt, hogy a költő eszmevilágának alakulását is nyomon kövessük pályájának ezen a rövid szakaszán.

Van azonban egy zavaró tényező, amely számos ponton összekuszálja a lassanként kitisztuló képet: az (Esztétikai töredékek) című értekezés. A bonyodalom abból származik, hogy ez a keltezetlen írás, amely csak a költő halála után látott napvilágot, nem kész tanulmány, hanem egymást részben fedő, variáló, kiegészítő fogalmazványok együttese. Mivel az Esztétikai töredékekben az évtizedfordulón megjelent, fentebb említett cikkek nem egy passzusa szó szerint „megismétlődött”, a gépirat születésének kezdőpontját a József Attila Összes Művei III. kötetének, az 1958-ban közzétett kritikai kiadásnak a sajtó alá rendezője 1929-ben jelölte meg. Mivel ugyanakkor e posztumusz művészetbölcselet gondolatmenete jelentősen elkanyarodik az Ady-vízióban és társaiban foglaltaktól és az egyaránt érintett problémákat bővebben taglalja ezeknél, a kritikai kiadás jegyzete az újabb szövegvariánsok keletkezésének időpontját egészen 1936-ig meghosszabbítja: „Kétségtelen, hogy e feljegyzések 1929-1936 között különböző időszakokban íródtak”: „különösen az Irodalom és szocializmus című nagy tanulmányának egyes gondolatait fejleszti tovább, néha szószerint is átvéve onnan egyes részeket.”

Vajon melyek azok a szövegrészek az Esztétikai töredékekben, amelyek az Irodalom és szocializmus megírásával egyidejűleg vagy azt megelőzően születtek? - erre a kérdésre kell választ adnia annak, aki a húszas évek vége József Attilájának művészetbölcseletét elemzi. Az elmondottak alapján azokat a szövegrészeket, amelyek az említett cikkekben is olvashatók, az évtizedfordulóra datálhatjuk, mindazt pedig, ami ettől eltér, a későbbi fejlődés hozadékának kell tekintenünk.

Az Esztétikai töredékek értelmezésére kísérletet tevő kutatók egész sora ebben a szellemben járt el. Elfogadták a kritikai kiadás jegyzete által sugallt megoldást, és a posztumusz értekezést a költő legérettebb esztétikai fejtegetéseként, a harmincas évek József Attilájának műveként fogták föl. Holott maga a kritikai kiadás figyelmeztet arra, hogy „az Esztétikai töredékeknek - s József Attila esztétikai nézeteinek - rendszeres feldolgozása, értékelése, bírálata még nem történt meg”, és így a szöveg keltezése, a benne foglalt gondolatok elhelyezése a költő szellemi fejlődésének folyamatában csak előzetes, ideiglenes és globális lehetett.

Magát az utólagos címadást: Esztétikai töredékek - is csak provizórikusnak fogadhatjuk el. Olyan néven kellene emlegetnünk az írást, amely figyelembe veszi a költői intenciót és a jelenleginél pontosabban jellemzi a szöveg sajátosságait. József Attila a Töredékek szövegében maga tett ajánlatot írásművének elnevezésére, élesen tiltakozva az ellen, hogy művét bárki is esztétikának nevezze: „kutatásunkat az ihletről való tan, avagy a művészet metafizikája jelöléssel illethetjük, nem csupán azért mert az „aesthetika” etimológiai jelentése ránk nem illik, hanem azért is, mert eme csak a művészet szellemiségével foglalkozó tan számára a művészeten kívülit is tárgyául tekintő esztétika mint elnevezés, történeti okoknál fogva rosszhangzású”. (Kiemelések tőlem - TGy)

Szükségesnek tartottuk tehát a régi és a kritikai kiadás megjelenése után közzétett újabb források körültekintő elemzése alapján újragondolni az Esztétikai töredékek keltezését, viszonyát a húszas évek végén megjelent értekezésekhez. A hipotézis, amelyhez vizsgálódásaink eredményeképpen eljutottunk, épp az ellenkezője annak, amit a fentebb ismertetett közfelfogás tartalmaz. Az írás szerintünk a költő húszas évek végén született cikkeivel nagyjából egyidejüleg, még az Irodalom és szocializmus megírása előtt keletkezett, s nem a Töredékek táplálkoznak a szabadelőadás szövegéből, hanem fordítva: már elkészült gépiratos művészetbölcseletét aknázta ki a költő, amikor a Jaurčs-munkaközösségben alkalma nyílott nézetei kifejtésére. Sőt, hajlunk arra a feltételezésre, hogy a szóbanforgó mű még az első nagyobb terjedelmű értekezés, az Ady-vízió előtt keletkezett, tehát nem egy fejlődési sor végére, hanem elejére helyezhető. Még azt is megkockáztatjuk, hogy az Esztétikai töredékek törzsanyaga valamikor 1928 második felében, legkésőbb 1929 első hónapjaiban, félévvel az Ady-vízió megjelenését megelőzően íródott le. Tehát az írás terjedelmében beletartozik egy olyan vizsgálódás kereteibe, amelynek célja feltárni az ihletről való tant, ahogyan azt a költő a húszas évek utolsó harmadában elgondolta.

Említett írásaiban József Attila a művészetnek mint szellemi tevékenységnek a meghatározására törekszik. Vitába száll azokkal a nézetekkel, amelyek a művészetet a játékkal, a szépséggel, gyönyörködéssel, tetszéssel, érzelemmel, az érzelem kifejezésével hozták összefüggésbe. Élesen szembefordul minden olyan törekvéssel, amely pszichológiai nézőpontból közelít az alkotó munkájához. Háromféle szellemi tevékenységet ismer el: az intuíciót (vagy szemléletet), a spekulációt és az ihletet. A művészet szellemiségének ez utóbbit tekinti, és elhatárolja ezt az előbbi kettőtől, szembeállítja velük. Nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy megkeresse az ihlet rendszertani helyét a szellemi tevékenységek e hármasságában. Fejtegetéseiben persze elsősorban a költészetet tartja szem előtt, az ihletre vonatkozó meghatározásait különös gonddal mélyíti el azokon a pontokon, amelyeken nyelv és költészet viszonyának problémaköre előtérbe kerül.

A Töredékek és a rákövetkező értekezések gondolatmenetének egyöntetűsége rövidebb-hosszabb szövegszerű átfedésekben konkretizálódik, s a szempontoknak ez a mély belső rokonsága első pillantásra azzal a veszéllyel fenyegeti az elemzőt, hogy vállalkozása lényegi megkülönböztető jegyek keresésére az Esztétikai töredékek és az évtizedforduló más írásai között, kudarcba fullad. Alaposabb olvasás után kiviláglik, hogy vannak ilyen differencia specifikák. Melyek ezek?

Az egyik megkülönböztető jegy az az alapelv, amelyre a költő az Irodalom és szocializmusban az ihlet meghatározását és az ihlet tanát építi: „Minthogy a valósággal való összeköttetésünk már megvan, elméleti tétel nyomában is elindulhatunk ... Ez a tétel így hangzik: a feltételek száma nem lehet végtelen. E tétel Arisztotelész nevéhez fűződik, és mint a végtelen regresszus lehetetlenségének elve ismeretes. Ezt az elvet én elfogadom.” A gondolatmenet, amely erre az elvre épül, abba a tételbe torkollik, amely szerint az ihlet megszünteti az intuíciók végtelen regresszusát, s a szemlélhetetlen világegész helyére végső szemléleti egészként megteremti a művet. Egy másik tanulmányban kimutattuk, hogy az Arisztotelészre történt hivatkozás ellenére a végtelen regresszus lehetetlenségének elvét József Attila Pauler Ákostól tanulta. Ugyanitt mutattuk ki, hogy az Irodalom és szocializmus-ban kifejtett elmélet már egy évvel előbb, Az Istenek halnak, az Ember él című írásban is készen volt.

(...)

S ami még figyelemre méltóbb: a harmincas évek elejére datált írásműből hiányzik minden olyan elem, amely a költő szocialista világnézetére, marxista filozófiai inspirációjára vallana. Ha József Attila összehangolta költészetbölcseleti nézeteit szocialista világnézetével, mint Németh Andor állítja, s ah a Töredékek 1932 táján keletkezett, akkor ennek éppúgy tükröződnie kellett volna ebben az írásban, mint más, akkortájt megjelent cikkeiben. Ha az Esztétika töredékek valóban az Irodalom és szocializmus folytatásának készült, akkor miért nélkülözi az osztályharcos elkötelezettségnek a szabadelőadásban tapasztalható nyílt és határozott megnyilvánulásait, miért nem ismerhető fel szövegében az Irodalom és szocializmus koncepcióját átható dialektikus materialista célzatú felfogás, miért nem egészítik ki filozófiai fejtegetéseit az „előzményéhez” hasonló szociológiai szempontú elemzések?

Egy konkrét példát is felhozhatunk a kérdéseinkben rejlő, az Esztétikai töredékek marxista hangoltságát tagadó álláspontunk igazolására. József Attila a húszas évek végén több írásában úgy határozta meg az ihletet, mint közös szellemiséget. A közösséget, amelyben az ihlet tevékenykedik, nemzetnek nevezte. Ezt a felfogást az Irodalom és szocializmus megírása idején úgy igyekezett szocialista módon továbbfejleszteni, hogy a nyelv és a költészet nemzetek szerinti tagolásának mintájára különbséget tett az osztályok lelki kiállási módja, azaz nyelve és költészete között: a proletariátus nyelvét, ihletét megkülönböztette a burzsoáziáétól. A Töredékek Ihlet és nemzet című fejezetében (amelyet az exisztencia fogalom jelenléte folytán a kézirat törzsanyagához sorolunk), ez a különbségtétel még hiányzik, csak az ihlet és a nemzet közösségéről esik szó. A tanulmánynak ez a részlete tehát még olyan tudatállapotról tanúskodik, amely a költőt legkésőbb az Ady-vízió és a Magyar Mű és Labanc Szemle megírása idején vagy azt megelőzően jellemezte.

Fölmerül annak lehetősége, hogy az Esztétikai töredékek nem 1932 körül, hanem a későbbiekben keletkezett, hogy nem harcosan kommunista, hanem ú.n. kései művészetbölcseletről van szó, amelynek írása során a költő már túllépett a közvetlen, agitatív, a marxi terminológiát mindenáron erőltető korszakán. Németh G. Béla értelmezése alapjául lényegében ez a felfogás szolgál. Ha ezt elfogadnánk, akkor egy további nehézséggel kellene szembenéznünk: miért nincs a szövegben semmi jele a költő erősödő (és már a harmincas évek elején megjelent írásokban is érzékelhető) vonzalmának a freudi világ- és ezen belül művészetmagyarázathoz? Több jel utal arra, hogy a költészetről alkotott koncepcióját élete utolsó éveiben egyre inkább befolyásolta a pszichoanalízis. Miért éppen a Töredékek képezne kivételt? A posztumusz művészetbölcselet nem egy pontján éles kirohanásokat olvashatunk minden olyan törekvés ellen, amelyek a művészet lényegét pszichológiai módszerrel kísérelték megmagyarázni: „ahelyett hogy a művészi alkotás műhelyéből a lélektani szemét kisöpörtetett volna, hogy az alkotás folyamatáról tiszta kép adassék, szőrös ecsetekkel olyan idegen lényeket festettek a művészetre (szépség stb.), amelyek a nem művészetben is bennevalók.” - olvassuk például egyik helyen. Lehetne erre azt válaszolni, hogy József Attila itt nem a freudizmust, hanem a hagyományos, Freud előtti pszichológiai álláspontokat támadta, de akkor vajon miért nem határolta el egymástól a kettőt legalább egy utalás erejéig? S miért nem folyamodott akkor annál inkább e modern „nem-pszichologizáló” lélektan eredményeihez?

Az elmondottakból azt a negatív konklúziót vonhatjuk le, hogy a tanulmány szövegében nem találtunk olyan jegyeket, amelyek alapján rokonítható lenne a harmincas évek más írásaival. Az Esztétikai töredékek nem fér rá e korszak József Attilájának szellemi térképére.

Annál több okunk van feltételezni, hogy az írásmű a „sor elejére” illik. Azon túl, hogy az Ady-vízió vagy a Babits-pamflet filozófiai fejtegetései semmivel sem kezdetlegesebbek, mint a szóban forgó művészetbölcseleti töredék spekulációi, s azon túl, hogy a közöttük felismerhető szövegszerű átfedések is a fogantatásuk időbeli közelségére utalnak, egy sor apró adalék ugyancsak az 1928 végi, 1929 eleji keletkezési időpont mellett szól.

Arról, hogy a költő ilyen nagy teoretikus vállalkozásba kezdett nincs közvetlen adatunk. A Vágó Mártával folytatott levelezésében azonban történnek célzások arra, hogy műhelyében művészetbölcseleti rendszerezés van készülőben. Márta 1928. júl. 29-én hozzá írott levelében kritikai észrevételt fűz a költőnek valamilyen szövegéhez. „Irásodra én is megtehetném kisded megjegyzéseimet, de éretlenségéhez képest minden egyéb formai és más hiánya annyira eltörpül, hogy szóra sem érdemes.” A mondatból nem derül ki, versre vagy prózai szövegre utal itt a levélíró. 1928. szept. 17-én írott levelében azonban újra szóbakerül egy szöveg, s a kontextusból nyilvánvalóvá válik, hogy nem versről van szó: „Irásodtól is el voltak ragadtatva a jelenlevő szakértők, Julis és Béla (Mannheimné és Halasi)”.

(...)

Ha írt is valamilyen filozófiai-esztétikai fejtegetést, ha építgette is rendszerét a költő, miből gondoljuk, hogy ez épp az Esztétikai töredékek lett volna? Azokból a kisebb-nagyobb tartalmi egyezésekből, amelyek a Töredékek és a levelezések között kimutathatók. A legterjedelmesebb és ezért talán legmeggyőzőbb közülük az eposz és történetírás párhuzamba állítása a festménnyel és tapétával.

József Attila annak érdekében, hogy szemléltesse a művészi kompozíciójú próza és az értekező próza lényegbevágó különbségét, képzőművészeti példához: a festmény és a tapéta alapvető kompozícionális eltéréséhez folyamodik 1928. okt. 11-én kelt levelében: „az intelligencia tényei kívül vannak az időn, egyszerre csak egy áll fenn tehát, illetőleg egy foglalkoztat, hat és alkot, míg a történeti tények mind egyszerre vannak az időben. Dózsa forradalma mint történeti tény ma is hat, ma is munkát, determináló munkát végez, míg a szép vers vagy kép, vagy gondolat önmagában lezárt világ, kompozíció. Tehát az eposz úgy viszonylik a történelemhez, mint a festmény a tapétához: az előbbiekhez semmit se tenni, se tőlük elvenni nem lehet, míg az utóbbiak előre-hátra a végtelenségig folytathatók, növelhetők, vagy kisebbíthetők, keskenyíthetők, rövidíthetők.”

Vágó Márta a levélnek ehhez a passzusához könyvében azt a megjegyzést fűzi, hogy József Attila „később kifejtette egy cikkében, hogy a mű lehet tökéletes, a társadalom soha. Ezek talán az első nyomai annak a cikknek.” Melyik cikkre gondolhatott az emlékező? Egyetlen olyan írást ismerünk, amelyre ez a megjegyzés vonatkozhat: a Töredékeket. Úgy véljük, hogy a költő levelezőpartnerének készülő művészetbölcselete egyik formálódó eszméjéről számol be levelében.

A gondolat az értekezésben a következő változatban szerepel: „hasonlítsuk csak össze az eposzt a történettel és a tapétát a festménnyel. Az eposznak van eleje és van vége, a történetnek nincsen. (...) A tapétát is növelhetem föl-le, bevonhatom vele a kínai falat, szabdalhatom, - a tapétakereskedő örömében dörzsölgeti óvatos kezét, de a tapéta lényegében nem változik. De ha így elköltöttük jövedelmünket és keresni akarván beállítunk a szépművészeti múzeumba, hogy ott a kész festmények „gazdagítására” ecsettel kezünkben vállalkozzunk, alighanem hamarosan fölszedhetnők sátorfánkat, holott a tapétán és a festményen minden rózsabimbó után beiktathatunk még egy-egy ibolyát. A műalkotáshoz sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet, ha az valóban műalkotás, anélkül, hogy annak művészi volta meg ne változna, meg ne szűnne. A tapéta rózsájához és leveleihez puszpángbokrokat és malackörmöket egyként illeszthetek, esetleg nem fog tetszeni, nem lesz szép, de tapéta marad, holott a műalkotás esetleg nem szép, ám ha változtatok rajta, hogy széppé tegyem, megszűnik műalkotás lenni.”

Az analógia felbukkan a Töredékek egy másik helyén is:

„A történetet éppúgy nem tévesztjük össze az eposszal, amint hogy a faldekorációt nem tévesztjük össze a festménnyel. Hiszen az előbbiek végtelenek, bármeddig is folytathatóak, utóbbiak pedig zárt és elemeikben sem nem szaporítható, sem nem növelhető egységek, úgyhogy külön kategóriába kívánkoznak.”

A levélrészlet és az értekezésből vett idézetek összehasonlítása alapján könnyen belátható, hogy a Töredékekben kifejtett gondolat már 1928 őszén készen volt. Ha a töredékes művészetbölcselet 1932-ben vagy később született, akkor a levelezésben fölmerült ötlet legalább négy esztendeig raktáron volt, míg a költő újra elővette. Ezt a lehetőséget természetesen nem lehet teljesen kizárni, de meggondolandó, hogy az eposz-történetírás - festmény-tapéta párhuzam kizárólag az 1928 őszi levélben és az értekezésben fordul elő. Figyelmet érdemel az a körülmény is, hogy ez a párhuzam a töredékek törzsanyagában, az exisztencia fogalmával szoros összefüggésben szerepel. Ha tehát nem is teljes bizonyossággal, de nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy József Attila művészetbölcseletének törzsanyaga és az említett levél születése között nem évek, legfeljebb hónapok teltek el.

(...)

Mivel tehát „a végtelen regresszus lehetetlensége” és az „exisztencia dialektikája” elveinek összeférhetetlensége, rivalizálása folytán a Töredékek nem keletkezhetett az Ady-vízióval, a Magyar Mű és Labanc Szemlével, a Babits-pamflettel és az Irodalom és szocializmussal egyidejüleg; mivel másfelől a harmincas évek József Attilájának szellemi térképére nem fér rá egy ilyen értekezés; mivel harmadrészt a fogalmazvány törzsanyaga több okból is keletkezhetett az Ady-vízió születése előtt, ezért József Attila töredékes művészetbölcseletének születését a József Attila - Vágó Márta levelezés hónapjaira, 1928 végére és 1929 elejére keltezzük.

Ha a kutatás elfogadná az Esztétikai töredékek kronologizálására tett módosítási-pontosítási javaslatunkat, ez meglehetősen nagy mértékben megváltoztatná a gondolkodó és értekező József Attiláról alkotott képünket. Sokkal gazdagabb anyag állna annak rendelkezésére, aki a Párizsból hazatért fiatal költő világképének, esztétikai gondolkodásának és költői gyakorlatának jellemzésére vállalkozik. Aki viszont az érett József Attila művészetbölcseleti rendszerét szeretné rekonstruálni, aki a költő marxista és/vagy freudi ihletésű esztétikai elveiről kíván tájékozódni, annak igen szegényes anyaggal kellene beérnie. Ez a „veszteség” azonban valójában nyereségnek könyvelhető el, hiszen így egy olyan tényezőt iktathatnánk ki a harmincas évekre datált anyagok közül, amely - mivel nem odavaló volt - csak zavarokat okozott a József Attila-kutatásban.

Ha az általunk kifejtett hipotézis igaz, akkor József Attila csak egyetlenegyszer alakított ki művészetbölcseleti rendszert élete során: a húszas évek utolsó harmadában. Ez a rendszer alapjában véve nem marxista, még csak nem is hegeliánus ihletésű. Ebben az összefüggésben szemlélve az Irodalom és szocializmus sem tekinthető József Attila marxista esztétikai főművének, hanem határesetnek, átmeneti jellegű gondolatrendszernek minősül. A költő a korszerű polgári filozófiai iskoláktól tanult szempontok szerint felépített művészetbölcseletét akarta marxista módon továbbfejleszteni, amikor csatlakozott az illegális kommunista párthoz és a Jaurčs-munkaközösség felkérte előadása megtartására: ez a kettősség nyomja rá bélyegét a szabadelőadás gondolatmenetére.

Egész sor adatunk van, amelyek azt bizonyítják, hogy ez az átmeneti gondolatrendszer a későbbiekben továbbfejlődött. Fejtő Ferenc emlékezése szerint például barátja a harmincas évek elején elmélyülten tanulmányozta Hegel Esztétikáját. Egyik-másik későbbi művészetelméleti írásán meglátszik a marxista szociológia mélyebb hatása is (pl. a művészet - árutermelés tétel megfogalmazásában és kifejtésében). A kor marxista művészeti teoretikusainak munkásságával is alaposabban megismerkedhetett a harmincas években (Lukács György egyik cikkét például közölte az általa szerkesztett Valóság című folyóiratban). Arról is tudunk, hogy a freudi szublimáció-tan komoly szerepet játszott költészetesztétikai nézeteinek továbbfejlődésében. De mindez az Esztétikai töredékekben a leghalványabb formában sincs még jelen.

A költő gondolati fejlődése töretlenül ível a Töredékektől az évtizedvégi értekezéseken keresztül az Irodalom és szocializmusig. A költészetbölcseleti formatan, amely a töredékes fogalmazványban körvonalazódik, közvetlenül, módosítás nélkül a Klárisok és Medáliák-típusú költői gyakorlat, a József Attila-i tiszta költészet, tömény vers, varázsének-költészet elméleti megalapozására, megindoklására alkalmas. Ebből a pozícióból mozdul el a költő egyfajta népi-plebejus elkötelezettség vállalása felé, s ezzel párhuzamosan az Ady-vízióban, a Magyar Mű és Labanc Szemlében és a Babits-pamfletben az elméletet is hozzáigazítja az orientációjában jelentkező változáshoz. Az újabb politikai-világnézeti pályamódosítás a paraszt-szocializmustól a forradalmi munkásmozgalom felé az évtizedforduló verseiben és teoretikus szinten az Irodalom és szocializmusban érhető tetten. Figyelemre méltó azonban, hogy a Töredékekben kialakított alapképlet a módosítások ellenére mindvégig változatlan marad. További nehéz feladat annak kimutatása, mi maradt meg ebből a művészetbölcseletből a harmincas évek nagy változásai során és mi módosult a költő gondolkodásában „érett” költészetének kibontakozása idején.