Arthur Koestler: Egy halott Budapesten

Az északi szélesség 47. és a keleti hosszúság 18. fokán fekvő magyar faluban, Balatonszabadoson József Attila 33 éves költő őrültségi rohamában vonat alá vetette magát. A falu bolondja volt az esemény szemtanúja, ő hozta meg a családnak boldog izgalommal a hírt.

A magyar reakció most épp a költő szentté avatásával foglalkozik. Amíg élt, rühes kutyaként bánt azzal az emberrel, akiről nemsokára a magyar irodalom egy egész korszakát fogják elnevezni. Mivel reakcióról, méghozzá magyar reakcióról van szó, a dolog, ebből a szemszögből tekintve, úgyszólván menetrendszerű, és szóra sem volna érdemes. Inkább a szemben álló oldal magatartásáról kívánok beszélni.

József Attila - nemzedékének legjobbjaihoz hasonlóan - kommunista volt. De elfordult a mozgalomtól, amelynek torzulása épp a legjobbak közül sokaknak az életébe vagy a józan eszébe került. Amint a legjobbak közül sokan, ő sem volt rá képes soha, hogy csalódottságán úrrá legyen. Soha nem tudott megszabadulni a gyűlöletnek és a szeretetnek attól a keverékétől, amely a párthoz fűződő érzelmeit jellemezte, ahogy senki sem volt képes erre közülünk, ha ebbe az érzésbe belekóstolt. Mert a párt volt az a kártya, amelyre mindenünket föltettük, és amelyen mindenünket elvesztettük. Röviddel azelőtt, hogy kitört rajta az elmebaj, ismét közeledett a párthoz, illúziótlanul, viszolyogva, szeretettel, rezignáltan - taszítás és nem vonzás nyomán, annak a fölismerésnek végzetes kényszere által, hogy az ellentábor torz vonásai még szörnyűbbek. Fejlődése tehát mindvégig tökéletesen logikus volt, a vonat csak a pontot tette föl az i-re.

Barátom volt, vagyis az íróknak és újságíróknak ahhoz a csoportjához tartozott, ahová én is tartoztam. Barátai voltunk, és bőségesen hozzásegítettük, hogy a vonat alá kerüljön, most aztán mind nekrológot írunk róla. A már elmondotton kívül még egy oka van, hogy ennek a magyar költőnek az esetét a német emigráns olvasók elé viszem, akiknek látszólag semmi közük hozzá: olyan tipikus ez az eset, hogy tipikusabb már nem is lehetne.

Banális volna, ha emberünk félreismert zseni lenne, akit a halála után fedeznek föl - ez, mondhatni, klasszikus séma volna, és úgyszólván rendben lenne. A dolog azonban úgy áll, hogy József Attilát már 17 éves korában nagy költőként tartották számon, és mi mind tudtuk, hogy zseni, mégis engedtük szemünk láttára szép lassan tönkremenni. Mielőtt ugyanis szentté avatták volna, azaz amíg élt, veszekedős, önfejű és nehezen elviselhető volt. Persze mindnyájan tudtuk az irodalom történetéből, hogy a legtöbb zseni veszekedős, önfejű és nehezen elviselhető. Esszéket és nekrológokat írván készségesen megengedtük a zseninek, hogy ilyen legyen, a valóságos kávéházi asztaloknál azonban az idegeinkre mentek ezek a jellemvonások. Én magam, bár tudtam, hogy József Attila istenáldott zseni, megszakítottam vele az érintkezést, amikor több évi távollét után a szülővárosában meglátogattam, de ő nem volt hajlandó a kedvemért fölállni a kártyaasztaltól.

Többnyire kedvesek és türelmesek voltuk vele, valamelyest segítettük is, és azzal a diszkréten leereszkedő elnézéssel kezeltük, ami az érzékenyeket jóval biztosabban tönkreteszi, mint a patkányméreg. Meg lehetett volna menteni, ha alaposan gondját viselték volna. Ám az ilyen akciók roppant nagy és megerőltető energia- meg időráfordítást igényelnek. Lehangoló tapasztalatokra lehet szert tenni az efféle szertelen mentési művelet során. Senki sem óhajt a lélekmentés Don Quijotéje lenni, inkább megmarad a filantrópia Sancho Panzájának. Az ilyen esetek döbbentenek rá az irodalom és a valóság, az eszmei és a társadalmi lét közt tátongó szörnyűséges szakadékra. Hirtelen megvilágosodik, hogy a humanista értékek, noha szóban és írásban méltó helyükre állítjuk őket, nem illeszthetők bele civilizációnk hétköznapi gyakorlatába, és egyebek közt ezért is el kell pusztulnia ennek a civilizációnak.

Azért beszélek erről az ügyről, mert tipikus a maga kiélezettségében. Az egzotikus Magyarországon történt, annak a hétmilliós kis népnek a körében, amelynek Európában egyedül nincs faj- és nyelvrokona, amely így a legmagányosabb ezen a földrészen. Ez a kivételes magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását és azt a gyakoriságot, amivel efféle vadzseniket produkál ez a nép. Lövedékekként robbannak föl a zsenik e nép szűk horizontján, és aztán összeszedik a repeszeiket. A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra tehetségüket, érvényesülni akarásukat és hisztériájukat. Magyarnak lenni kollektív neurózis. Európa többi része csak az ország exportszemetét ismeri: revolverező zsurnalisztáit, talmi filmcsillagait, Molnár Ferenceit. Zsenijei, a Csokonaik, Adyk, József Attilák, süketnémán születtek a külvilág számára. Ezért csak habozva és küszködve merem kimondani - egyrészt mert szertelenségnek tűnik, másrészt mert az olvasó nem ellenőrizheti -, hogy ez a József Attila, akiről sose hallott eddig a világ, és ezután sem fog valami sokat hallani, aki a 47. szélességi fok alatt a vonat alá vetette magát, ez a József Attila Európának legnagyobb lírikusa volt. Ostoba kötelességtudat kényszerít kimondani ezt a meggyőződésemet, bár semmi haszna sincs, a halott versei ettől még némák maradnak, és a vonat sem áll meg.

Mint mondtam, azért szólok róla, mert esete, szerényebb méretekben, folyvást ismétlődik a sorainkban. Közös erővel pusztítottuk el őt, mi kommunisták és antikommunisták, frakciós társak, széplelkek, dialektikusok, materialisták, idealisták, intellektuellek, mindnyájan elvontak és alantasok. Folyton a humanista Don Quijotét játsszuk, de a kávéházi teraszok derék Sanchói vagyunk csupán. A szerencsétlen Tucholskyt sem annyira az üldözők, mint inkább az üldözöttek megvetése tette tönkre. Ehhez a megállapításhoz kívántam eljutni ebből a szimbolikus esetből.

Az értelmiségnek egy egész nemzedéke mered Moszkvára hipnotikusan - a szeretet vagy a gyűlölet, többnyire azonban a kettő keverékének hipnózisában -, de senki sem meri kimondani, hogy „Moszkva” fogalma, mindazzal együtt, amit beleértünk, történelmileg sohasem lenne lehetséges „Jasznaja Poljana” fogalma, e fogalom valamennyi tartalmi árnyalata nélkül. (Az újsütetű oroszszakértők kedvéért: Jasznaja Poljanában van Tolsztoj eltemetve.) Nos, úgy tetszik - néhányan érzik ezt már, kimondani azonban még nem merik -, az értelmiség következő nemzedékének létkérdése az lesz, hogy vagy meg tudja alkotni e két fogalom szintézisét, vagy - a mi legjobbjainkhoz hasonlóan - a tehervonat alá fog kerülni.

Persze a vasúti síneknél nyájasabb helyre is vetheti az ember az ágyát. A szellemi prostitúció lehetőségei soha nem voltak sokoldalúbbak és finomabbak, mint manapság. Soha máskor nem lehetett a sértetlen jóhiszeműség szubjektív tudatában ekkora aljasságokat elkövetni; a gyalázatossághoz megkapni a tiszta lelkiismeret dialektikus jutalmát is. Soha nem tudta magát az ember oly könnyűszerrel meggyőzni, hogy tiszta szerelemből fekszik le.

A mi szimbolikus esetünk abban az egzotikus országban szintén értett a dialektikához, sőt, tanulmányokat írt Hegelről, mégis inkább a sínekre vetette az ágyát. A falu bolondján kívül egyéb tanúi is voltak az eseménynek: egy ügynök és az állomásfőnök, ők vettek föl róla jegyzőkönyvet. Leírásuk szerint így halt meg József Attila: Az állomás épületétől némileg távol, hosszan elgondolkozva állott a vonat mellett. Amikor aztán lassan megindult a szerelvény, letérdelt a sínek mellett a töltésre, előrehajolt, mintha patak fölé hajolna, és rátette kezét a sínre, akárha vízbe akarná mártani. A kerék levágta a kezét, az egyik féktuskó pedig a fejét zúzta szét.

Őrült volt, talán tényleg pataknak vélte a síneket. Mindenesetre róla el kell hinnünk, hogy tiszta lelkiismerettel feküdt le.

(1939, Schweitzer Pál fordítása)